Úgy hallom, sokan ódzkodnak a még novemberben bemutatott Szent Johanna című történelmi drámától, amit az is igazol, hogy sok szék marad üresen a bérletes előadásokon. Bevallom, a premier idején nem tudtam megnézni, és valahogy a december sem kedvezett a színházba járásnak, de az első januári alkalommal megnéztem Bernard Show legendás darabját, a nem kevésbé legendás Babarczy László rendezésében. És nemhogy nem bántam meg, de régen jöttem ki ennyire feldobódva a szolnoki teátrumból, ahol az idei két nagyszínpadi bemutató után végre tényleg valami különleges és bárhol vállalható született. Valami olyasmi, amiért a nyolcvanas években Pestről is lezarándokoltak ide a különleges színházi élményre vágyók.
Kétségtelen, hogy nem egy blődli, tingli tangli darabot, hanem a XX. századi drámairodalom egyik legjobb művét vitte színre a vendégrendezővel nagyon-nagyon felturbózott társulat. Bár Show drámája a XV. században, valós történelmi körülmények között játszódik, minden mozzanata a hatalom és a kisember viszonyáról, a vallások és az állam kapcsolatáról, a mindezeket működtető, nagyon különböző indíttatású és képességű emberekről szól. Kissé eltúlozva azt is mondhatjuk, hogy a köldöküket néző, vagy önmaguk nagyságától elvakuló férfiakat egy egyszerű lélek rázza fel, téríti észhez. Hogy aztán eltakarítsák az útból, ha már segítségével elérték céljaikat, és akár veszélyes is lehet, mert miatta nem lehet visszatérni a jól megszokott posványba. Az egész mai világunk – nemcsak a politika, de cégek, intézmények – hasonló sztorikkal, történetekkel és szereplőkkel van tele. Ezért is fájó, hogy sokan esélyt sem adnak ennek az igazi, mai színházi drámának.
Amiben Babarczy László csodát művel a szolnoki színészekkel, mert többségükből olyasmit hoz ki, amire ritkán van alkalmuk. Lehet, hogy Babarczy a próbafolyamat alatt a Szigligeti Szent Johannája volt?
Az első helyszín egyértelműen Molnár Lászlóé, aki Baudricourt várkapitányként remekül építi fel a mindenkivel ordibáló macsó hitetlenkedőből a kételkedőt, a már-már meggyőzöttet. Amihez kiváló partner Deme Gábor. A következő helyszínen – és a későbbiekben is – Dósa Mátyás olyan VII. Károlyt alakít, amihez hasonlót még nem láttam tőle, és ezzel egyértelművé teszi, hogy szakmáját értőn művelő, felnőtt színész lett. Aki mellett Horváth György érsekét lenne kár szó nélkül hagyni. Az orleans-i fattyút alakító, megrögzött és őszinte katona szerepében Barabás Botond is remekel, miként fejet kell hajtanom az általam kétkedve fogadott, vendégként Szolnokra visszatérő Vasvári Csaba előtt is, aki Warwick grófjaként tölti be a bizonytalankodó, hajladozó urak között a határozott, céltudatos, az egész darabot előrelendítő szerepét. De Karczag Ferenc, Zelei Gábor, Harna Péter és Ónodi Gábor is nagyon jók, sőt azt kell mondanom, hogy a néma statiszták is sokat hozzátesznek az előadáshoz.
Amit néhányszor még lehet látni a következő hónapokban a Szigligeti Színpadán. Tehát, aki esetleg kihagyta a bérletében, vagy még bizonytalan a jegyvásárlásban, ne habozzon, mert lehet, hogy az évad darabját láthatja. De, ha esetleg mégsem, nincs kétségem afelől, hogy az elmúlt évtized egyik legfontosabb szolnoki előadásaként fogunk majd a Babarczy féle Szent Johannára emlékezni.
(A képek forrása a Szolnoki Szigligeti Színház honlapja.)
