Amire egyébként a Szolnokra alig vagy egyáltalán nem jutó promóció ellenére a hétvégén viszonylag sokan voltak kíváncsiak. Talán a filmmel kapcsolatban leginkább emlegetett szál – menekült próbál menekültnek segíteni -, talán a magyarul beszélő, magyar állampolgárságú fekete főszereplő – Dr. Cake-Baly Marcelo amatőr színész – miatt. Aki látta, szerintem nem csalódott.
Fontos azonban leszögezni, hogy a Fekete kefével jó másfél évtizeddel ezelőtt nagyot dobó rendező-forgatókönyvíró jóval a menekültválság Magyarországra borulása előtt kezdett ezen a filmen dolgozni. Tehát óriási tévedés lenne bármilyen szempontból pro- vagy kontraalkotásnak, netán politikai állásfoglalásnak tekinteni Az állampolgárt. Vranik filmje évtizedek óta létező – csak ki nem beszélt – társadalmi kérdéseket feszeget, ráadásul vélt vagy valós szerelmi háromszögbe ágyazva, a kis magyar valóság díszletei között. Az alkotóknak maximum szerencséjük van, hogy a forgatás óta eltelt idő még fontosabbá tette a filmjüket, nekünk meg pechünk, mert egyébként a problémafelvetés mindezek nélkül is működtetné a történetet.
Mivel semmiféle poént nem lövök le, nyugodtan leírom: a sztori egy afrikai polgárháború elől Magyarországra menekült férfiról szól, aki dolgozik, saját otthona van, barátokat szerez, tehát pontosan olyan normális és tisztességes életet él, mint a többség. Aztán befogad pesti otthonába egy terhes iráni lányt, miközben beleszeret az őt az állampolgársági vizsgájára felkészítő, erősen ötvenpluszos, magyar tanárnőjébe. A férfi mindent megtesz azért, hogy magyar állampolgár lehessen, mert akkor elveheti feleségül az időközben anyává lett lányt, aki így megmenekülhetne a kitoloncolástól, és az odahaza rá váró megaláztatástól. Csak éppen a családját elhagyó magyar asszony meg a fekete férfiért – és önmagáért – küzd. Ami épp elég egy igazi, lassan kibontakozó drámához. Aminek mellékszálaként azért feltűnik az ötvenes nőt semmibe vevő családja – férj és felnőtt fiú -, a hivatalok nem hivatalnokokon múló toporgása.
Számomra ebben a filmben azonban nem ezek a fontos részletek. Hanem, azok a pillanatok, amikor a főszereplőről véletlenül kiderül, hogy a polgárháborúban elvesztette a feleségét, kiböki eltűnt lányai történetét, és bizony kiakad, amikor számon kérik rajt – „áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell” -, miért nem maradt hazájában, ahol a terhes nőkből brutális katonák kivágják a babákat. Mert ezekből a látszólag mellékesen csöpögtetett mini drámákból derül ki, hogy a főszereplő bárki lehetne, nincs biztosíték, hogy a szörnyűségek akár egyszer velünk is meg ne essenek. Bármikor ártatlan szereplőivé válhatunk a történelemnek, az értelmetlen, embertelen és arctalan politikának.
A film legfontosabb mondata azonban a magyar asszonytól hangzik el, valahogy úgy: velem ki törődik? Azaz Vranik egy pillanatra sem akarja zárójelbe tenni, kisebbíteni, eltakarni, hogy mindenkinek egy élete van, amit szeretne a lehető legjobban megélni. Legyen menekült, befogadó, vagy bármi más.
Az állampolgár alapvetően játékfilm, ami nagyon épít a dokumentarista elemekre. Dr. Cake-Baly Marcelo természetes játékának köszönhetően akár riportfilm is lehetne, hisz a történet minden momentuma életszerű és hihető. Csak akkor még kevesebben váltanának rá jegyet. Játékfilmként mégiscsak több esélye van, hogy sokakhoz eljusson, és betöltse a művészet egyik legfontosabb küldetését: gondolkodtasson.
