Nyári István alkotása egy hatalmas, fekete-fehér festmény, amit pont a bejárattal szemben helyeztek el, és egy, az emeleti galériákat majdnem átérő, azok közé kifeszített fekete rózsa. Ezek külön-külön is lenyűgözőek, hiszen a képnek olyan mélysége van, hogy szinte beszippant a megfestett bálterembe. A rózsa pedig elképesztő könnyedén lebeg felettünk. Ám belépve az ajtón hirtelen nem tudja eldönteni az ember, hogy az a rózsa hol van. Káprázik a szeme vagy becsapták, benne van a képben vagy sem? Ráadásul nemcsak együtt, de külön is értelmezhetőek, sőt vonzzák a tekintetet, nem lehet eltelni velük.
Nem tudom, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai – akik a gyűjteményükből válogattak egy kiállításra valót kifejezetten Szolnoknak, a Galériába – csak megdöbbenteni, lenyűgözni akartak a belépéskor, avagy érezték: ebben az együtt és külön alkotásban benne van az egész tárlat üzenete. Ugyanis a „Magán-Közgyűjtemény” címet viselő kiállítás nem egy klasszikus értelemben vett, egységes anyag – sem korszak, sem irányzatok, sem alkotók vagy csoportok tekintetében -, hanem egy sok darabból álló mozaik. Ami, ha akarom, összeáll egy képpé – mint Nyári alkotása bizonyos szögből – viszont, ha akarom, harmincöt művész ötven festménye és szobra egy térben, azonos időben. De leginkább olyan az egész, mintha egy büszke gyűjtő beengedne bennünket féltett kincsei közé, hogy turkáljunk, bámuljunk, irigykedjünk, avagy örüljünk a sok szépségnek.
Nem Nyári alkotása az egyetlen, amelyik egyszerre játszik képpel és tárgyakkal. Szűcs Attila Ólomidő alkotása hasonló elven működik, és nem kevésbé szórakoztató. Azonban a festmény síkjából való kilépés varázslatossága tekintetében Baranyai Levente Periféria I. című munkája viszi a pálmát. Aki még nem látta, annak javaslom, hogy nyisson be a Szolnoki Galéria földszinti ajtaján, és ha már kiszórakozta magát a Nyitott ablakok rózsával című monumentális alkotáson, akkor, de csak is akkor szép lassan forduljon balra. És annak a falnak a közepén meglátja Baranyai alkotását, ami abból a távolságból egy város peremkerületének légi felvétele. Közelebb sétálva azonban kezd elmosódni a kép, majd amikor már majdnem az orrunkat nyomjuk a vászonnak, akkor felkiáltunk: ez meg hogy lehet! Hogyan képes valaki a festéket úgy egymásra építeni – mert nem síkban keni szét -, hogy ezt a hatást érje el? Elképesztő!
És nem ez az egyetlen ilyen alkotás. Vojnich Erzsébet Váli Dezső műterme című képének olyan mélysége van, hogy majdnem beleszédül a néző. Halász Károly Magasles I-II. festményei pedig úgy játszanak a geometriával, hogy gondolatban, térben kezd építkezni a szemlélő. Kelemen Károly Sziklás önarckép teddyvel képe pedig újra csak orrunkra koppint, hogy lám, soha se tessék elfelejteni, mit, milyen távolból és szemszögből érdemes nézni. Bukta Imre Gyöngytyúkot etető férfije előtt – ami nem festmény, hanem egy térplasztika – pedig természetesen nemcsak a szórakoztató különlegessége miatt érdemes elidőzni, hanem a mester miatt is. Aki kapcsán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fehérváriak egy remek kortárs összeállítást helyeztek el a Galériánk földszintjén.
Ami részben folytatódik az emeleten is, ahol a Radák Eszter Eszti körképe mellett inkább a klasszikusok dominálnak. Köztük sok olyan, akik a Szolnoki Művésztelepen is hosszabb-rövidebb ideig alkottak. Például Aba-Novák Vilmos, akinek Köszörűs című festményét láthatjuk, vagy éppen Pólya Tibor, aki pedig egy akttal van jelen. Czóbel, Kádár Béla, Anna Margit, Vaszary János vagy éppen Rippl-Rónai társaságában.
Lehet azt mondani, hogy ez egy eklektikus válogatás. Szerintem inkább szabadjára engedett művészettörténészek szeretetcsomagja, amit így, ebben a formában soha többé, sehol sem láthatunk. De nem elsősorban emiatt érdemes megnézni. Hanem a kiállított darabokért.
(A kiállítás 2017. március 19-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában)
