2025.08.27. (szerda)

Tősgyökeres szolnoki kutató

Tősgyökeres szolnoki kutató

Dátum:

Cseh Géza a Magyar Kultúra Napján vette át a kiemelkedő tudományos tevékenységet elismerő Laki Kálmán-díjat. A Magyar Nemzeti Levéltár szolnoki egységében lassan negyven éve dolgozó kutatóval az általa feltárt múlt mellett személyes történetekről is beszélgettünk.

(Nyári ismétlés: Ez az írás 2017. február 7-én jelent meg először.)

– Egy korábbi beszélgetésünkből úgy emlékszem, tősgyökeres szolnoki. Merre telt a gyerekkora?

– Életem első tizennyolc évét – 1955-ben születtem – a Pillangó utcai házunkban töltöttem, ami nagyjából a mai Pelikán Szálló északi része és az Aba-Novák Kulturális Központ közötti járda helyén állt. Érettségizni még innen indultam, 1973 augusztusában azonban a környéket szanálták, mi pedig a Mátyás király utcában kaptunk lakást. Gyerekkoromból a városnak főleg arra a részre emlékszem, ahol laktunk. Közel volt hozzánk a Csarnokoknak nevezett kis üzletekből és iparos műhelyekből álló két földszintes épületsor, amiket 1962-63 fordulóján, a pártház építése miatt bontottak le. A környéket egyébként 1960 körül jelölték ki szanálásra – elbontásra -, így a Szolnok közepén lévő utcánkban nem épült csatorna és kövezett út sem. Semmiféle felújításra vagy akár fürdőszoba kialakítására sem adott engedélyt a városi tanács. Az utcánkkal szemben, háromháznyira tőlünk állt a hírhedt Bíró kocsma, ahol gyakran törtek ki tömegverekedések. Ám igazán sportszerűen viselkedtek a résztvevők, csak egymást püfölték, a járókelőket vagy bámészkodókat a világért sem bántották volna.

– Történelem-földrajz szakon végzett. Miért éppen ezeket választotta?

– A szüleim pedagógusok voltak. Korán elváltak, édesanyám nevelt, de édesapámmal is jó volt a kapcsolatom. Az édesanyámnak és a nagymamámnak sokat köszönhetek, rengeteget kaptam tőlük, sokat foglalkoztak velem. A nagymamámat kifejezetten érdekelte a történelem, igaz, inkább csak a történelmi regények szintjén, viszont a fiatalkori olvasmányaira támaszkodó meséi rendkívül érdekesek voltak számomra. Esténként és hétvégeken az édesanyámmal nagyokat sétáltunk, és közben beszélgettünk. Biológia-földrajz szakos tanár volt. Az első térképeket ő adta a kezembe. A történelem már általános iskolában is érdekelt, a földrajzot pedig a Varga Katalin Gimnáziumban Csákvári Sándor élményszámba menő óráin szerettem meg.

– Hogyan jött a levéltári munka?

– A tanári pályára a születésemkor elkövetett műhiba miatt nem gondolhattam. A levéltáros szakma viszont a lehetőségeimnek és az érdeklődésemnek is megfelelt. A debreceni egyetem – akkor még KLTE – elvégzése után 1978-ban kerültem a Szolnok Megyei Levéltárba, ahol lassan 39 éve folyamatosan dolgozom. Már csak ketten vagyunk azok közül, akik még a bírósági épületben kezdték pályájukat, ahonnan 1980-ban költözött mostani helyére a levéltár. Azt hiszem, a költözések, az iratfelmérések, illetve a kutató- és ügyfélszolgálat során többször átment a kezemen a levéltári iratanyag jelentős része. A gyakorlati ismereteim ezen alapulnak, az elméleti pedig azon, hogy munka mellett elvégeztem az ELTE-n a levéltár szakot, majd 1987-ben Debrecenben történelemből doktoráltam.

– Természetes, hogy egy levéltárosból kutató, sőt sokat publikáló kutató legyen?

– Amikor ide kerültem, az akkori vezetők nem támogatták a tudományos ambíciót. Aztán a nyolcvanas évek második felében szakmailag felkészült vezetők kerültek a levéltárba. Elindult a Zounuk levéltári évkönyv, és a máshol megjelent tanulmányainkat, cikkeinket is jó szívvel kezdték fogadni. Sokféle témával foglalkoztam az elmúlt évtizedekben, ám leginkább az 1849 utáni politikai mozgalmak története érdekelt. A doktori dolgozatomat Jászberény politikai élete a dualizmus alatt témából írtam, amiben arra helyeztem a súlyt, hogy vajon miért választották meg a jászberényiek Apponyi Albertet, Magyarország történetében egyedülálló módon, 52 éven át a képviselőjüknek.

– A téma érdekelte, vagy van jászsági kötődése is?

– Tősgyökeres szolnokinak vallom magam. Az itteni levéltárban azonban a régi iratanyag elsősorban jászkunsági vonatkozású. A Jászkunság korábbi kiváltságos helyzete és birtokviszonyai még a 20. századi politikai mozgalmakra is kihatottak. Apponyit például azért választották meg olyan sokszor képviselőnek a berényiek, mert azt remélték, egyszer miniszterelnök lesz, és teljesíti legfontosabb kívánságaikat: önálló Jász vármegyét szervez és visszaállítja a jászberényi törvényszéket.

– Szolnok múltjának is avatott ismerője. Ön írta az eddigi egyetlen utcanév feldolgozást, illetve 1956 szolnoki vonatkozásairól is sok mindent Öntől tudhatunk. Ezeket személyes indíttatásból kutatta?

– A Szolnoki utcanevek története az első önálló kötetem volt, ami az önkormányzat támogatásával jelent meg. Talán nem a legjobb időben, hiszen még folyt az utcák átkeresztelése. Az 1956-os forradalom vidéki forrásainak feltárása szintén a kilencvenes évek elején indult, és ezt a szolnoki levéltárban én kaptam feladatul. Két kollégámmal nagyjából 11 ezer oldalnyi iratanyagot dolgoztunk fel. Bár családi indíttatásom nincs ?56 tekintetében, de a XX. századi diktatúrák története már egyetemistaként is érdekelt. Az 1956-os forradalom megyei eseményeiről két dokumentumkötetem jelent meg, és a Kádár-kormány rövid szolnoki tartózkodásról illetve az 1956-os magyar forradalom NDK-beli visszhangjáról is közöltem tanulmányokat országos folyóiratokban.

– Ma is ezekkel a témákkal foglalkozik, vagy most más van terítéken?

– Jelenleg a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos forrásfeltárásban és dokumentumkötet összeállításában kaptam feladatokat. De valószínűleg még ősszel megjelenik egy új könyvem is, ami a Jászkunság valamennyi települését és pusztáját részletesen ismertető leírás és összeírás fordítása, amit a terület elzálogosításának céljából Pentz kamarai prefektus 1699-ben állított össze. Bő két esztendő múlva azonban nyugdíjba megyek, és akkora tervezem, hogy összeállítok egy 1956-os megyei kronológia és személyi adattárat, amihez bőséges forrásanyaggal rendelkezem. Mindenféle részrehajlás nélkül, lehetőleg elfogulatlanul, valamennyi megyebeli város és község 1956-os eseményeit szeretném ismertetni. Elvem ugyanis, hogy a történelmi múltat nem szabad szelektív módon feltárni és ismertetni. A személyiségi jog korlátait szem előtt tartva lehetőleg mindent be kell mutatnunk, és bízzuk az olvasóra a jelenkorra vonatkozó tanulságok levonását.

– Mit szólt, amikor megtudta, hogy idén Önnek ítélték a Laki Kálmán-díjat?

– Váratlanul ért, mivel soha, semmilyen kitüntetésre nem pályáztam, és nem is vártam ilyesmit. Az elismerést természetesen köszönöm mindazoknak, akik erre érdemesnek tartottak, és külön köszönöm egykori és mai munkatársaimnak, hogy a pályám során támogattak. Nélkülük aligha juthattam volna idáig.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

A szolnoki csillagász

Több mint fél évszázada hobbija a csillagászat, amivel tíz éve már a munkahelyén is foglalkozhat. Nem kutató csillagásznak, inkább kozmológusnak tartja magát, aki a kozmosz összefüggéseit szeretné megérteni és megértetni. Ujlaki Csabával azért másról is beszélgethettünk.

Liliom és az évad

Nem akar a szerző és a darab elé tolakodni, de reméli, megrendülten állnak majd fel a szolnoki Liliom nézői az előadás végén. Kiss József rendezővel az idei első bemutató mellett az új évadról is beszélgettünk a Liliom díszletének világításpróbája közben.

A nulladik ember mellett

A harminchat éve színpadon álló Mészáros István Pulcher három különböző karaktert alakít a Verebes István által rendezett Ember, ember és ember című, a Szín-Mű-Helyben látható előadásban. Az önmeghatározása szerint színészkedő íróval a bemutató előtt beszélgettünk a jutalomjátékról.

Elégedett túlélő

Biró Panna Dominika második főszerepét játssza az évadban a Szigligetiben, miközben a fővárosban három darabban látható, egyet pedig hamarosan próbálni kezd, és filmezni is sűrűn hívják. A Sweet Charity boldogságot kereső főszereplőjével a szolnoki premier előtt beszélgettünk.