(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. február 14-én jelent meg először.)
Az 1970. április 4-én átadott és lassan egy éve elbontott, eredetileg 400 férőhelyes Aranylakat étterem Tisza felé néző teraszán az utolsó pillanatig állt egy érdekes betonváz és tető. Ami az eredeti képek alapján szerintem egy stilizált halászkunyhó vagy régi alföldi házat próbált megmintázni, mindenesetre sikeresen törte meg a vízszintesekből és függőlegesekből szerkesztett épület belváros felé eső homlokzatát. Azt nem állítom, hogy ezek a betonvonalak szépek voltak, az azonban elvitathatatlan, kicsit könnyedebbé, érdekesebbé tették a teret közelről és távolról egyaránt. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy talán ez a háromemeletnyi pillérkunyhó volt az Aranylakat épületének egyetlen „értékes” megoldása. Emlékét már csak régió fotók őrzik.
Ugyancsak emlék ma már a Magyar utcában valamikor a hatvanas évek közepén átadott Árkád presszó teraszának áttört, beton térelválasztó fala. Ami a korabeli fotók és képeslapok tanúsága szerint az utcát lezáró társasház építésének utolsó fázisában került a helyére. A különböző méretű és állású téglalapok oldalaiból szerkesztett betonfal eredetileg az elegáns vendéglő és a mellette lévő sörpalackozó bejáratát választotta el egymástól. Ha emlékeim nem csalnak szűk évtizede még a helyén volt. Építésének történetét nem ismerem, de úgy sejtem, alkotója kicsit többet akart, mint egy egyszerű falat emelni. Talán túlzás, de megkockáztatom, némi művészi értékkel is bírt az az eltűnt fal.
Miként ugyanezt vallom a Táncsics utcában mai napig látható ház magasságú, hasonlóan áttört, bár elhelyezkedése miatt nem átlátszó betonfalról. Ami az előző századelőn és a hatvanas-hetvenes években emelt, két különböző házak utcavonalának megtöréséhez, a telekhatárra került, betömve a két épület tűzfalai közötti rést. A színház felől a Kossuth tér felé gyalogolva, nagyjából a HEMO főbejáratával szemben, kifejezetten érdekes látvány az a sok beton X, amit szintenként szakaszolt az egykori tervező. És amire szintén azt lehet mondani, hogy a jó szándék, a fantázia és a kreativitás keveredése hozhatta létre, hiszen éktelenkedhetne ott egy csupasz, állandóan lekopó tűzfal is.
A magam részéről hasonló okokkal tudom magyarázni a város legszebb ilyen áttört betonfalának születését, ami a Tallinn városrész orvosi rendelőjének bejárata mellett található. Kicsit olyan, mintha egy szelet sajttal lenne megtámasztva a tető. Közelebbről persze jól látszik, hogy az a fordított, kerek nyílásokkal áttört betonháromszög semmit nem tart, csak díszít. Magyarul e nélkül is minden funkcióját elláthatná az épület, csak éppen unalmas lenne. Komolyan mondom, olykor kedvem támad megsimogatni, miként kedvem volna kezet rázni azokkal az építészekkel is, akikbe jó fél évszázada volt ennyi játékosság. Mert a mai napig azt üzenik ezzel a „sajtfallal”, hogy az építészetnek nem feltétlenül kell csak az egyenesekről, a vízszintesekről és függőlegesekről, meg a kockákról szólnia. Milyen kár, hogy mai utódaik, akik szakmányban ontják az unalmas társasház homlokzatokat Szolnokon, meg sem próbálkoznak ilyesmivel.
Persze, könnyű volt akkor ilyen apró ötleteket megvalósítani, amikor még a kukák mellé is kisebb iparművészeti megoldást alkotva emeltek betonfalakat. Lehet, hogy ipari mennyiségben gyártották őket, de biztos, kellemesebb ezeket nézni, mint a megtelt szemeteseket vagy egy tömör tégla-, netán betonfalat. Nem tudom, mi az oka annak, hogy negyven-ötven éve olyakor szabadabban közlekedett az építészi kreativitás, mint most, amikor állítólag szabadság is van? Csak a pénzen múlik? Azt hiszem, előbb fognak ezek a megmaradt betonfalak eltűnni, minthogy erre a kérdésre választ kapjunk. Mert ez pont annyira fontos kérdés, minthogy egy válaszfal unalmas, tömör, vagy áttört és szórakoztató.
(Az első két fotó a Fortepan.hu oldalról származik.)
