2025.08.27. (szerda)

Nyolcvan év tizenkilenc pillanata

Nyolcvan év tizenkilenc pillanata

Dátum:

A fotóművész és a műkedvelő fotós között éppen csak egy pillanat a különbség. Amit az előbbi észrevesz, és azonnal úgy örökíti meg, hogy az a felvételén aztán hosszú történetté válik. Akinek több ilyen történetté váló pillanata van, annak érdemes kiállítást rendezni, és a képeit nézegetni.

Nagy László képeivel a nyolcvanas évek második felében találkoztam először. Ő volt ugyanis életemben az első fotóművész, akire azt mondhattam, hogy ha áttételesen is, de személyesen ismerem. Akinek a képeire először csodálkozhattam rá úgy, mint nem a pillanat rögzítésére, hanem műalkotásra. Nem fényképeket láttam, hanem a szó legnemesebb értelmében Fotókat.

Attól meg teljesen kész voltam, amikor kezembe vehettem egy olyan könyvet a megye műemlékeiről, amit ő fotózott, és ami kinyitott nekem egy olyan ismeretlen, de csodálatos világot, ami nem az elérhetetlen távolban, hanem lényegében karnyújtásnyira volt tőlem. Megmutatta, hogy az is lehet szép, sőt varázslatos, amit naponta látunk. Persze csak akkor, ha képesek vagyunk az elénk rakott felvételt nemcsak érzékelni, hanem a szemünket az agyunkkal és a szívünkkel összekapcsolva nézni.

Mindez akkor történt, amikor még nem volt mindenki zsebében fényképező, és nem árasztották el az életünket a vizuális lenyomatok. Abban az időben, amikor az erre fogékonyak kapásból fel tudták sorolni Szolnok fotósait. Nem voltak sokan.

Hosszú évek óta nem találkoztam Nagy László képeivel. Kicsit meg is lepődtem, amikor megérkezett a Verseghy Ferenc Könyvtár meghívója a 80 éves művész Visszatekintés című kiállítására.

A meghívón egy olyan emblematikus fotóval, amiről regényt lehetne írni, és amivel az alkotó FIAP – a nemzetközi fotóművész szövetség – ezüstérmét nyerte el. Biztos tévedek, de nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy a Tom Hanks főszereplésével forgatott Forest Gump Dan Taylor hadnagyának figuráját ez a fotó ihlette. Merthogy a Jimi Hendrix kocsmai poszter előtt ülő, tolókocsis fiatal srác elkapott pillanatában egy regény van.

Tisztelem a könyvtár áldozatos munkáját, hogy nemcsak olvasnivalóval akarnak szolgálni, de valódi közművelődési, kulturális központ is próbálnak lenni. És lehetőséget teremtenek ilyen kamara-kiállításokra, amelyek persze nem ölelhetnek fel több évtizednyi munkásságot, de legalább felvillantanak belőle valamennyit. Mert nehogy elfelejtsük a köztünk élő, Nagy Lászlóhoz hasonló művészeket! Aki a Futás az életért, a Fellépés után, netán a Barázdák című portrékban nem embereket fényképezett. Aki emiatt nem a pillanat művésze. Hanem egy nagy örökséggyűjtő, akinek életművét úgy kellene őriznünk a közös emlékezet számára, mint a legféltettebb könyveinket. Ezt a tizenkilenc és a ki nem állított további sok száz képet ugyanis nemcsak most lenne jó nézegetni.

(A kiállítás a Verseghy Ferenc Könyvtár első emeleti szalonjában március 31-ig látogatható)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Dupla időutazás

A rendszerváltás körüli Lengyelország elevenedik meg a Kincs a múltból című német-francia filmben, amit sok mindennek lehet nevezni, kivéve a filmismertetőkben olvasható "vígjátéknak". Az apa-lánya road movie egy magyar szemmel is érdekes és kérdéseket felvető történet.

Közösségi film

Nem azért ajánlom megnézésre a már a Tisza moziban is futó Vakfolt című új, magyar filmet, mert annyira jó. Inkább, mert egy olyan lelkes, fiatal közösség készítette ?fillérekből?, akik egy jegynyi támogatást megérdemelnek mindazoktól, akik hisznek a hazai filmek jövőjében.

Itt én vagyok a bolond!

A bolond csak én vagyok! Mert úgy ültem be a Szigligeti Színház idei utolsó bemutatójára, hogy elhittem, amit a plakátra írtak. Carlo Goldoni színművére számítottam. Így utólag belátom, harminc percre való vásári komédiából nem is lehetett volna két felvonásos zenés vígjátékot csinálni.

Alföldiek találkozása

Az előző századforduló Alföldjét és az itt élt embereket körülvevő lakókörnyezetet is úgy hagyta ránk Tornyai János, ahogy valószínűleg sem mi, sem az utánunk következők nem láthatják. Tornyai színeiben számomra az az igazi erő, hogy olyan világot őriznek, amikről még fotók is alig készülhettek.