Elfogult vagyok Herendi Gábor filmrendezővel. Egyrészt mert a Valami Amerika első részével – ami reklámfilmesből játékfilmessé avatta – megmutatta, milyen az ezredfordulós közönségfilm, miként kell a hetvenes-nyolcvanas években születetteknek mozit csinálni. Ráadásul követői is akadtak, így akár iskolateremtőnek is nevezhetem, miközben a három testvér bénázásának második részében sem lőtte lábon önmagát. Másrészt a Magyar vándorban – amit a bemutatón nagyon nem szerettem, azóta viszont bármikor meg tudom nézni – képes volt olyan történelmi görbe tükröt tartani elénk, amiben nyugodtan kiröhöghetjük magunkat, még akkor is, ha úgy tűnik, képtelenek vagyunk tanulni a saját hülyeségeinkből. Tehát nem tudnak Herendi Gábor új filmjéről olyasmit mondani, hogy ne üljek be rá.
Azzal meg főleg nem tud elriasztani egyetlen vészmadár sem, hogy mivel Herendi az eddigi legdrágább magyar filmet forgathatta, ezért csak kurzusfilmet csinálhatott. Meg amire a Filmalap pénzt ad, az csak rossz lehet, vagy minimum kormánypárti hőskölteménnyé alakul. Az elmúlt évek azt bizonyítják a mozikban, hogy a rengeteg okból kritizálható Andy Vajna egy dologhoz biztosan ért: a filmgyártáshoz. Nem mondom, hogy nincsenek melléfogások, de ilyen ez a filmszakma. Olykor a legjobb szándék is mellémegy. És mivel sokkal rosszabb helyekre is megy közpénz, nekem simán belefér, ha alig egy kilométer autópálya árából Herendi Gábor Kincsemről csinálhat mozit.
Ami – és ezzel nem lövök le egyetlen poént sem – természetesen nem elsősorban a híres lóról szól. A Kincsem egy nagyon jól kitalált, megírt és felépített szerelmi történet, ami a csodaló korában játszódik, és éppúgy benne van a magyar történelem, a forradalom és az elnyomás, mint a szerelem, a romantika és persze a virtus. Ráadásul valami elképesztően szép, de egyáltalán nem a múltba gabalyodó jelmezekben, gyönyörű képeken elmesélve.
Ami természetesen mit sem érne a fő- és mellékszereplők nélkül, akik ezzel a filmmel körülbelül olyan lehetőséget kaptak, mint annak idején Az egy magyar nábobban vagy a Kárpáthy Zoltánban Latinovits vagy Ruttkai.
Nagy Ervin remekül hozza a kurucos, sírva vigadó, az utolsó petákját is elmulató, mégis kitartó, konok magyar urat, akire azt hiszem, minden férfi hasonlítani szeretne. Miként Petrik Andrea – akit az Utóéletben már láthattunk moziban – azt a makacs magyar boszorkányt, aki nem adja fel, nem alkuszik, megy a feje után, miközben sejtelmesen, sokarcúan gyönyörű. Ideális pár, akiknek minden további nélkül elhiszem a marakodását és egymásra találását, amihez persze nélkülözhetetlen Kincsem és az ő felemelő története. Aminek elmesélésében nagyot alakít Gyabronka József, Kovács Lehel és Gáspár Tibor is, akik mellett a legnagyobb karaktert számomra Scherer Péter rakja össze.
Bevallom, másodjára is be fogok ülni Herendi Kincsemére. Mert először a történetre, a képekre és a színészekre koncentráltam, amik teljesen lekötöttek. Azonban volt egy rakás olyan pillanat, amire külön időt kell majd szánnom. Mit is énekel a főszereplő hölgy, miközben az apja a kiválasztott vőlegényt akarja bemutatni? Hogyan reagált az angol zsoké szerepében Kovács Lehel, amikor valami tetszett neki? Mivel is szórakoznak Kincsem első győztes futama utáni buliban? Úgy tűnik, Herendi Gábor a Kincsemet is telepakolta olyan apró poénokkal és kikacsintásokkal, amik miatt sokadszor is élvezhető lesz a filmje. Amiben legalább két olyan táncos jelenet is van, amilyenek miatt a Valami Amerika első részét annyira szerettük.
