(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. március 22-én jelent meg először.)
Eszpresszó, presszó, kávéház és cukrászda. Nemcsak régen, de ma is elég nehezen szétválasztható és meghatározható vendéglátóipari fogalmak. Szolnok 1985-ben megjelent várostérképén például a Tündét, amit világ életemben cukrászdaként ismertem és emlegettem, eszpresszóként jelölik. Ugyanakkor az egykor Szandán, a Kilián laktanya bejáratánál álló Ne tovább elnevezésű helyre is eszpresszóként utalnak, holott emlékeim szerint az inkább egy útszéli kocsma volt. Azt hiszem, a presszó és az eszpresszó elnevezések és használatuk a szocialista álszentség termékei voltak. Kávéháznak szinte semmit sem neveztek a rendszerváltásig, mert az amolyan polgári csökevény volt. Kocsmának meg mégsem lehetett hívni a például a lakótelepek kötelező kellékeként, és lényegében ilyen funkciót betöltő kis búfelejtőket. Amik ettől a fura meghatározástól ugyan némi tartást kaptak, talán igyekeztek is felnőni a velük szemben támasztott elvárásokhoz.
Ha a fejemben élő, klasszikus eszpresszóra kellene példát hoznom, akkor legegyszerűbb azt mondani: nézzék meg a 24 emeletes tövében, a Mátyás király útról nyíló Randevú eszpresszót! Ami már ezen a bizonyos 1985-ös térképen is szerepel, de bármiben fogadnék, hogy feltüntetésekor már majdnem tíz éve működött. És a bevezetőben említett, 32 évvel ezelőtti, 16 szolnoki eszpresszók közül annak a kettőnek az egyike, ami jelenleg is fogadja vendégeit. Bejárati ajtaja, kialakítása szerintem eredeti. Belülről biztosan felújították, így ma már nem azokon a jellegzetes műbőr székeken lehet ücsörögni, mint anno az ország szinte valamennyi hasonló intézményében.
A másik, még üzemelő egykori eszpresszó – bár ennek önmeghatározása ma már talán más – a Tallinn városrészben, nem messze az egykori mozitól található, az ABC-vel egybeépített Costa Rica. Mindkettő remekül példázza az ilyen helyek születését. A gomba módra szaporodó lakótelepeken ugyanis nemcsak megfelelő lakásokra, iskolákra, óvodákra, bölcsődékre és boltokra volt szükség, hanem a lényegében a falusi kocsmákból levezethető, nem elsősorban étkeztetési funkciót betöltő, vendéglátóhelyekre is. Máshonnan nézve: találkozási pontokra, közösségi helyekre. Ahol a nagy lakótelepi elidegenedés közepette össze lehetett futni és meginni valamit az új szomszéddal, az új ismerősökkel vagy az új kollégákkal.
Hasonló funkciót töltött be a Tallinn városrész buszfordulójánál még egy éve is működő Maya, amiben ma már hasonló néven bolt üzemel. De ilyen szerepe volt a Bástya vendéglő és eszpresszónak – ma a Zagyva cukrászda épülete – a néhai Vosztok városrész másik végén, kiszolgálva a közeli kórházat ki. Az ugyancsak emeletre helyezett Éva a Várkonyi tér és a Móra lakótelep egy részének eszpresszója volt. Kis túlzással ebbe a kategóriába sorolnám a Ságvári körúton, a Sportbolt mellett egykor működő Rétest is, bár annak elég erős cukrászda és némi belvárosias kávéház jellege is volt. És ebben a körben említeném az 1985-ös térképről valamilyen okból hiányzó, kertvárosias részekben az ABC-kkel egybeépített presszókat, mint amilyen például Szandán a Bőség volt.
Kicsit más kategóriát képviselhettek a nagy munkaadók közelébe nyitott eszpresszók. Ezek ugye a munka utáni – olykor műszak előtti – társas együttlét színterei voltak, és talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, a kávénál és cukrászsüteményeknél nagyobb bevételt termeltek a sörök és a röviditalok. Ilyenek voltak például a Járműjavítónál működő Csillag, a Papírgyárnál lévő Gyöngyvirág eszpresszók, amelyek funkciójukban nem nagyon térhettek el a Cukorgyári lakótelepen lévő Zöld-fehér falatozótól vagy a vegyinél lévő Tomi vendéglőtől, még ha más is volt a besorolásuk.
Belvárosias jellegű kávéház helyett eszpresszónak nevezett helyek voltak a mára bezárt a Sport – a mai Baross és Móricz Zsigmond utcák sarkán -, az átalakulva nevét őrző Árkád – a Magyar utca elején – vagy éppen a Fehérkereszt patikával átellenben egykor létező Délibáb. A ma már nem létező tiszaligeti kemping területén, illetve a Tiszaligeti strandon működő két, eszpresszónak nevezett helyet viszont szívesen kihagynám a felsorolásból, mert azokra inkább illett a büfé meghatározás.
Két dolgot érdemes még e néhai eszpresszók kapcsán megemlíteni. Az 1985-ös várostérkép készítésekor többségük már úgynevezett gebines formában működött. Azaz kvázi vállalkozók bérelték őket a tulajdonos szocialista vállalatoktól. Mert így nem veszteséget termeltek, és olykor már vendégnek is érezhette magát a betérőt. A másik, hogy a helyek többségének zseniális neve volt. Hogy a Vosztokra miként került Costa Rica vagy Maya az persze kérdés. Ha akarom, az Árkád, a Csillag és a Bástya megmagyarázható, a Gyöngyvirág, a Rétes, az Éva, a Délibáb pedig egyszerűen kedves. A legkifejezőbb eszpresszó név azonban egyértelműen a Randevú. Leginkább ugyanis ilyen célt szolgáltak ezek a helyek, már ha elfogadjuk a randevú eredeti jelentését: találka, találkozó, megbeszélt időpont.
