(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. március 28-án jelent meg először.)
Tőlünk szerencsésebb történelmi fejlődésű országban élő rokonunk mesélte, hogy gyermeke valami apróbb betegség miatt ambuláns kezelésre szorult. Fogták magukat, elballagtak a megfelelő orvoshoz, aki annak rendje és módja szerint, a saját rendelőjében, a saját eszközein elvégezte a beavatkozást, majd a kezelés végén kiállított a munkadíjáról szóló számlát. Ami meglehetősen vaskos volt, még külföldi fizetőeszközben is, nemhogy forintba átszámolva, de hát benne volt az orvos több éves – saját pénzből finanszírozott – tanulása, sok éves tapasztalata, a rendelő fenntartása és az államnak járó adó is. Ismerősünk átvette a számlát, ott helyben kiegyenlítette, majd szépen megküldte azt a biztosítójának, aki már-már postafordultával visszautalta a kezelés – sőt még a kiváltott gyógyszerek – minden költségét. Merthogy a fizetéséből, saját belátása szerint biztosítást fizet ilyen, meg ennél súlyosabb és drágább esetek kivédésére.
Nálunk is akadt egy kis probléma, amit ambuláns módon lehetett megoldani. Az fel sem merült, hogy az állami egészségügyet válasszuk. Részben, mert munkaidő és iskola után az szinte esélytelen – egy napot meg se munkából, se suliból nem akartunk hiányozni -, illetve, talán nem elítélhető módon a várakozást is szerettük volna lerövidíteni. A tíz perces orvos-betegtalálkozó 10 ezer forintba került. Amit természetesen kifizettünk a leadózott, egészségügyi és társadalombiztosítási járulékkal megterhelt jövedelmünkből. A doktor úr pedig szemrebbenés nélkül, bármiféle számla felajánlása nélkül eltette.
Nem nyafognék, ha egy héten belül ez nem fordult volna elő kétszer. Egy másik orvosnál is. Akit persze a saját pénzéből kialakított magánrendelőjében kerestünk fel, miként a kereskedőket, a vendéglátósokat is ilyen helyeken szoktuk. Megvolt a beavatkozás, elhangzott a valamilyen titkos recept alapján kiszámított összeg – ártábla? ugyan! -, mi pedig fizettünk a fentebb említett jövedelmünkből. Persze bármiféle számla vagy bizonylat nélkül, tehát feketén.
Vigasztalhatnám magam, hogy ez a két beavatkozás legalább magánrendelőben, és nem állami intézményben történt. Mint például nőgyógyászaink esetében szokás, akik ugyan a magánrendelőjükben jelentik ki a segítség összegét, de már az adómból fenntartott kórházban vezetik le a vastagon számolt szülést. Számláról, kórházi visszatérítésről aztán már szót sem ejtve.
Mi meg minden esetben úgy teszünk, mintha ez így rendben lenne. Miközben a pénztemető egészségügyünk rosszul, itt-ott halálgyárként működik, de azért nagyhangon követeljük, hogy a korrupt politikusaink inkább erre költsenek még. Toljunk bele további sok-sok milliárdot egy veleéig romlott, feudális, uram-bátyám, magánbiznisztől hemzsegő rendszerbe? Ami tényleg nem az elmúlt hat évben lett ilyen, sőt még nem is a rendszerváltás után, hanem jóval korábban. Csak éppen minden önmagát okosnak gondoló politikus bevette az orvos- és gyógyszerlobbi maszlagjait, és ahelyett, hogy rendet vágott volna – földhöz csapta volna Kádár köpönyegét -, száz- és ezermilliárdokkal betonozta be ezt a rendszert. Amibe így plusz pénzt tenni pontosan ugyanolyan lenne, mintha valamennyi politikusunk, összes öltönyzsebét degeszre tömnénk húszezresekkel.
Fel kellene ébredni az altatásból! És bár mi vagyunk a világ legokosabb és legkreatívabb nemzete, csak próbából szét kellene nézni a nagyvilágban. Miként is lehet üzleti és biztosítási alapon működtetni az egészségügyet? Amikor mindennek előre tudható ára van, a felelős, megrendelőként és nem kiszolgáltatottként fellépő polgár meg eldönti, hogy fizeti saját zsebből az ellátást vagy biztosítási alapon oldja meg a problémáit. Természetesen a közteherviselés elvét nem elhagyva, a gyerekek és a rászorulók közösből történő, de ugyanilyen elven működő ellátását. (Bekukkantva Demagógiába lefogadom, ez utóbbi tételt a ma feketén dolgozó orvosok adóztatásából finanszírozni lehetne.)
Tudom magamról, hogy mindenkinek van mániája, amire rácuppan és nem képes elengedni. Szóval nem vitatom, hogy a sörön lévő csillag, a sípolás, a ki a korruptabb társasjáték, az újból előkerült nyugdíjas ígérgetési licit, a buszos kirándulásokról tartott konzultáció is lehet fontos és előremutató. De nem szeretne valaki azért tenni, hogy néhány éven belül úgy rendezhessem az egészségügyi költségeimet, mint a nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országba kiköltözött rokonunk? Nem külföldön! Itthon. Vagy álmokat kergetek?
