Török Ferenc korosztályom meghatározó rendezője. Akik a nyolcvanas évek végén lettek nagykorúak, és nagyjából pályakezdőként vagy iskolapadból nézték végig a rendszerváltást, azoknak megkerülhetetlen a rendező Moszkva tér (2001), Szezon (2004) és Overnight (2007) című filmjei – szerintem trilógiája. Ha pedig meg kellene választani az előző évtized legjobb magyar filmjeit, akkor azok között ott a helye a Koccanásnak (2009), míg a Vajna-korszak első ígéretes alkotásai között a Senki szigetének (2014). Mindezen filmek alapján, ha nem tudnánk, hogy ki az 1945 rendezője, nem nagyon tippelnénk Török Ferencre. Ami nem baj, sőt! A szinte a 46. születésnapján bemutatott új filmjével a rendező ugyanis bebizonyítja, hogy nemcsak saját koráról, de a múltunkról is kiváló filmet tud készíteni. És reménykedhetünk, hogy az 1945 nem egyszeri, hanem akár egy újabb trilógiának vagy egy életművet meghatározó sorozatnak az első darabja.
Mondhatnánk, hogy jó alapötletből könnyű jó filmet csinálni. Csakhogy a rendezői tehetség valahol ott kezdődik, hogy valaki képes más történetében felismerni a leendő filmet. Az pedig külön szerencse, amikor az eredeti történet (Hazatérés, 2004) írója – Szántó T. Gábor – és a rendező úgy tudnak közösen forgatókönyvet írni, hogy abból valóban egy új történet, új mű születik. Ami nemhogy kevesebb lesz, de a hetilap nyújtotta kereteket szétfeszítve bővül, gazdagodik. Ráadásul vizuálisan, színészileg is ígéretessé válik. Az ilyesmiből már tényleg születhet jó film.
Már, ha a rendező nem önmegvalósítani, művészkedni akar, hanem történeteket mesélni. Nem mindent szájba rágva, hanem a néző gondolatainak is teret adva. Mégpedig úgy, ahogy lényegében a szereplőit, a színészeit is mozgatja. Amitől Török Ferenc 1945 című filmje számomra egy nagy lelkiismereti kérdés lett. És nemcsak a kitalált alakokat, de a nézőket is ugyanúgy gyötri, válaszút elé állítja. Miként az alföldi falu lakóinak beszélniük kell a háború után, a háborúban elkövetett tetteikről, el kell számolni a saját lelkiismeretükkel, Török filmjét nézve nekünk is végre ki kellene beszélni ezeket a dolgokat. Mert különben ugyanúgy nincs megbékélés, csak elmismásolás, ahogy ez a mozivásznon történik.
Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy Török új filmje nem válhatna az elmúlt évek egyik legfontosabb kérdésfelvetésévé a színészei nélkül. A tényleg zseniális, a karakteréért bármire képes Rudolf Péterről sokfelé lehet olvasni. Viszont méltatlanul kevés szó esik Szarvas József, Szirtes Ági, Angelus Iván, Nagy Marcell, Terhes Sándor és Székely B. Miklós alakításáról. Szarvas végtelenül egyszerű, mégis valahol tiszta, ezért rákényszerített gazembersége miatt pokolian gyötrődő, senkiben megértést nem találó alakítása a film egyik katartikus vezérmotívuma számomra. Szirtes Ági Szarvas feleségeként pedig az önfelmentő, csak a családjának jót akaró, elnyomott, mégis irányítani képes magyar asszony mintapéldánya. Az egyébként nem színész Angelus Iván és a Sorstalanság főszereplőjeként megismert Nagy Marcell visszatérői egyszerűségükkel, már-már némaságukkal is beszédesek, és felkavaróak. Terhes Sándor köpönyeget fordító, rendőrré lett csendőre, Székely B. Miklós, csak túlélni akaró szegény kocsisa pedig olyan közülünk való figurák, akiknek minden időben helye van a magyar panoptikumban.
Az 1945 senkit sem vádol. Csupán elmeséli egy átlagos magyar falu 1945. augusztus 12-éjének pár óráját. Amikor két idegen száll le a vonatról. A két idegen nem szól szinte senkihez, csak mennek valahová. És ez pont elég, hogy a falu lakóiban és a nézőkben is felébredjen a lelkiismeret-furdalás.
(A film alkotóival 2017. április 25-én találkozhatnak a Tisza moziban, az 1945 18.00 órás vetítése után.)
/A fotók a film standfotói, amiket Szilágyi Lenke készített/
