2025.08.27. (szerda)

Országkirándulás

Országkirándulás

Dátum:

Különös megvilágításba kerül Magyarország, ha az ember osztálykirándulóként próbálja egy részét felfedezni. Kiderül, a legtöbb múzeumban csak a látogatók nem hiányoznak, a fotózás ördögtől való, a szolgáltatók többsége meg igyekszik mindent megoldani okosban. Példamutató.

Általános- és középiskolás koromban – messze a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek – fel sem merülhetett, hogy ne menjünk minden tanévben kirándulni az osztállyal. Így jutottam el a Hortobágyra, Visegrádra, de bejárhattam a Nyugat-Dunántúlt és a Balaton környékét, hogy olyan közelebbi helyekről, mint például Jászberény vagy Eger már ne is beszéljek. Az egynapos kiruccanás ciki volt, de ha több napra elindultak velünk, tudtuk: bár mi vagyunk a világ legrosszabb osztálya, ezt azért a tanáraink se gondolják komolyan. Akkor bele se gondoltam, hogy micsoda áldozatot hoztak értünk.

Bevallom, tulajdonképpen azt hittem, az osztálykirándulás, azaz Magyarország szervezett, pedagógus kísérettel történő felfedezése – szerintem megtanulása – ma is éves, kötelező gyakorlat minden iskolában. Tévedtem. Kiváltságosok azok az osztályok, amelyeket kirándulni visznek a tanáraik. De erre általában a gyerekek csak jóval később jönnek rá, a szülők többsége meg azt gondolja, a pedagógusok kötelessége a szabadnapjaikat erre áldozni. Ám ebbe most nem bonyolódnék bele. Mert arról akarok írni, hogy az érettségik idején, bár itt-ott feltűntek hasonló csoportok, kis túlzással egyedül bolyongtunk egy szolnoki csoporttal Északkelet Magyarországon. És kis hazánk érdekes részleteket mutatott magából.

Nem szeretnék általánosítani – csak 14 kiállítóhelyen voltunk -, de közgyűjteményeink többségével valami nem stimmel. Egyrészt rettenetesen frusztrálja munkatársaik egy részét a látogató. Különösen a csoportokban érkező fiatalok. Akikkel a teremőrök és az idegenvezetők néha olyan hangot ütnek meg, amiért felnőttek újabban kávéházban magyarázkodnak. Lehet, hogy a srácok hangosak és rendetlenek, de mégiscsak ők a „vevők” – jegyet vettek -, akiknek a figyelméért bizony elő kell adni a delfin show-t. Ami nem lehetetlen. Próbálják ki a vizsolyi templom mellé újonnan épített nyomdászati kiállításon, vagy a tákosi templomban!

Másrészt a múzeumaink úgy félnek a fotózástól és a videózástól, mint a tűztől. Csak azt nem értem, miért. A legtöbb esetben sem az állomány védelme, sem bárminemű jogdíjfizetési kötelezettség nem indokolja ezt. Viszont, ha harminc gyerek, az adott kiállításról csak egy képet posztol valamelyik közösségi felületén, és azt számolom, hogy fejenként minimum száz ismerősükhöz jut el a poszt, máris ingyen adtak a közintézményeknek háromezer tuti elérést. Tehát kis túlzással, a múzeumoknak kellene fizetniük a reklámért. Aminek köszönhetően esetleg nem egyedüli látogatók lettünk volna szinte mindenhol, hanem a statisztikákban lejelentett tömegek keresnék fel a múzeumainkat és kiállítóhelyeinket. És ez nemcsak a múzeumoknak tenne jót.

Miként az is a közjavát szolgálná, ha az osztálykirándulókra is szakosodó vállalkozások – és most nem a fentebb piszkált múzeumokra gondolok -, nem úgy tekintenének ezekre a csoportokra, hogy közöttük biztos nincs adóellenőr. És nem próbálnának mindent számla nélkül, okosban megoldani. Legyen szó szállásról, étkezésről, pincebejárásról vagy éppen egy hely jellegzetes termékeinek a bemutatásáról és árusításáról. Értem én, hogy meg kell élni, de az osztálypénzzel is el kell számolni. Bármelyik NAV-ellenőr visítana örömében, ha néhány bizonylat gyanánt kapott cetlit megnézhetne. Amiknek a kiállításáról rutinosan, már csak akkor vitatkoztak a szolgáltatók a tanárral, ha a pénz már náluk volt, és persze az előre kialkudott árak esetében soha nem jelezték, hogy az csak zsebbe fizetve annyi. Példamutató, hisz csak a jövő adózóinak a pénzéről van szó.

De esküszöm, mindez csak rettenetesen fájó, de nem a legnagyobb probléma. Az igazi baj ott kezdődik, hogy még néhány év és se a tákosi, se a csarodai templomot nem lesz, aki megmutassa. Mert, ahogy eltűnnek a fiatalok ezekből a falvakból, ugyanúgy nincs utánpótlása a helyi idegenvezetőknek. Tehát, akinek ezek a helyek most kimaradnak, azok jó eséllyel örökre elvesztik ezeket a csodákat. Pedig a lenyelt adóforintokból, és kicsit profibban működtetett múzeumok bevételeiből, juthatna erre is. Csak ahhoz előbb sokaknak kellene osztálykirándulni, és megízlelni a valódi Magyarország egy szeletét.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Kegyelemdöfések

A héten elfogadhatja a parlament az úgynevezett pláza törvényt, ami tiltaná, hogy például Szolnokon 400 négyzetméternél nagyobb területű bevásárlóközpont épüljön a jövőben. Ez azonban csak egyetlen segítség ahhoz, hogy a kihaló belvárosokat, például a Kossuth terünket életre keltsük.

2010: Látszatkampány

Szolnokon 25%-kal kevesebb egyéni képviselői mandátum, 25%-kal kevesebb induló, 25%-kal kevesebb polgármester-jelölt. Hogy a választási kampány mennyivel volt unalmasabb, mint négy éve, még nem tudható, hiszen hátra van az utolsó hét. Ami egy nappal hosszabb lesz, mint 4 éve. Nagy meglepetésekre azért ne számítsunk.

Városi örömök

Mit érdemel az a szomszéd, aki vasárnap reggel hétkor már fűrészel, majd valami éktelenül nyikorgó géppel hódol hobbijának? Felhívható a rendőrség azzal, hogy a másik szomszéd kertjében éjfélkor kezd ugatni valami minikutya? A bekapcsolva felejtett ébresztőóráról már ne is beszéljünk!

Farsangi lakmusz

Egy városról sok mindent elárulnak a saját ünnepei. Nem a koszorúzások meg a hivatalos megemlékezések, hanem azok, amelyeken a helyiek valamit valóban együtt ünnepelnek. Van Szolnoknak ilyen? A farsang idénre már elmúlt, nekem mégis a farsangról jutott eszembe a lakmusz.