(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. május 30-án jelent meg először.)
Az 1867-es kiegyezést, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét, a dualizmus rendszerének kialakulását, a kortársak és az utókor szemüvegén keresztül is nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, interpretálni, és érzelmileg viszonyulni hozzá. Igen, itt Szolnokon is, ahol lassan negyven éve nincs Deák Ferenc nevét viselő közterületünk, csak Kossuth terünk és ugyanilyen nevű utcánk, ahol csak az utóbbinak van szobra – igaz kissé eldugva -, holott a kettejük párviadalaként is levezethető történelmi esemény alapvetően befolyásolta a város történetét, múltját és jelenét is. Bár a Kiegyezés másfél évszázada történt, sokkal nagyobb hatással volt Szolnokra, mint az elmúlt kétszáz év bármelyik forradalma vagy háborúja, és egyedül talán a kommunizmus 40 éve hagyott olyan nyomot a városon, mint az 1867-tel kezdődő és 1918-ban lezáruló időszak.
Viszonyulhatunk a Kiegyezéshez, mint azoknak a 48-as eszméknek az elárulásához, amiről mi is évente legalább háromszor – a szolnoki csata napján, március 15-én és október 6-án -, teljes joggal meg szoktunk emlékezni. És megidézhetjük Kossuth Lajost – többek között Szolnoknak is a díszpolgárát -, aki a forradalom után, életének majdnem a felét száműzetésben, külföldön töltötte. Elfogadhatjuk a turini remete gondolatait, amelyik a forradalom eszméi melletti végsőkig történő kitartásra buzdított, meg azokat a történészi gondolatmeneteket, amelyek szerint Monok szülötte már 1867-ben megjósolta Trianont vagy éppen az egyesülő Európa alapeszméjét. Azaz ma is lehetünk Kossuth-pártiak, és megvethetjük a Kiegyezés előkészítőit, végrehajtóit, azaz Deákot és tágan vett körét, a kortárs, felelős értelmiség legjavát.
Akik belátták, hogy szűk két évtizeddel a levert és megtorolt szabadságharc után a nem létező ország és élni akaró nemzet érdeke a győztesekkel való alku és megegyezés. Amit külföldről és másfél évszázad távlatából meg lehet vetni, de kortársként és realistaként csak fejet lehet hajtani előtte. Szolnokon különösen.
A Kiegyezés volt ugyanis a fogantatása mindannak, ami Szolnokot az 1876-os megyeszékhellyé válással elindította a valódi városiasodás útján. Az ott lefektetett alapok kellettek ahhoz, hogy például Baross Gábornak köszönhetően egy világszínvonalú vasút csomópontjává váljunk, vagy, hogy Eötvös József révén megteremtődjenek a tudásalapú társadalom – írni, olvasni, számolni, azaz akár önmagukat is képezni tudó emberek sokasága – alapjai, ami Szolnokot iskolavárossá tette. És akkor még nem beszéltünk a Tisza-szabályozásáról, a piacot találó ipar és mezőgazdaság Szolnokot is érintő hatásairól, illetve ezek összefüggésében a kereskedelem fejlődéséről.
Nézzünk körül Szolnokon! Minden, amit a régi Szolnoknak gondolunk, a Kiegyezést követő, a dualizmus megteremtette aranykorban épült (Talán tíz épületünk van, ami korábbi!). A megye- és a városházától kezdve, a bíróságon és a könyvtárnak ma otthont adó pénzügyigazgatóságon, a református és az izraelita templomon át a legjelentősebb iskoláinkig. Szolnokból, mint a muszáj megye harmadik-negyedik városából, a poros, földszintes, alföldi nagyobb falucskából a Kiegyezésnek köszönhetően lett európai mércével is értelmezhető, sőt sok esetben jegyzett város. Ami sokaknak lehetőséget és felemelkedést teremtett egy sok tekintetben toleráns – gondoljanak csak a három szolnoki templom képére – és szabad – idézzék akár a Művésztelepünket, akár a 48-as szobrainkat vagy éppen a rengeteg, korabeli újságot -, a legyőzőinket meghaladó életszínvonalú országban.
Persze Kossuth és Deák vitája óta jól tudjuk, hogy a messziről jött ember, a Nyugatról hazalátogató nagybácsi mindig okosabb és jobban tudja, mi lenne nekünk, itt maradóknak, itt élőknek a jobb. És láthatjuk azt is, hogy nincs mindig olyan szerencsénk, hogy a partszélről bekiabálókkal egy Deák-kaliberű jellem vegye fel a kesztyűt. Pedig Magyarország és Szolnok eddigi legsikeresebb fél évszázada mutatja, mire mehetünk, mehetnénk.
Erre is emlékeztethetne, ha legalább a Kiegyezés évében elgondolkodnánk azon, nem lenne-e illő és időszerű Szolnokon is Deák Ferencről közterületet elnevezni, neki máltó szobrot állítani.
