(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. június 7-én jelent meg először.)
Csak áttételesen tartozik ehhez a történethez, de nem bírom ki, hogy ne fűzzem ide. Kevés kellemesebb szolnoki elfoglaltságot tudok így a tavasz és a nyár határán elképzelni, mint a város környékén kerékpározni. Főleg arrafelé, ahol már egy kicsit magunk mögött lehet hagyni az urbanizáció zajait és szagait, így egyre határozottabban jelennek meg a madárhangok és a különböző, bódító illatok. Esküszöm, az lesz a következő lépés, hogy valami madár- meg növényhatározóval vágok neki a 15-20 kilométeres, egy-másfél órás túráimnak, mert egyre jobban izgat mindaz, ami ilyenkor körülvesz. Ja, és persze előbb-utóbb Szolnok és környékének vízrajzát is meg kell találni vagy írni, mert lényegében minden kilométernél van egy holtág, egy patak, egy csatorna, egy mesterséges tó vagy valami vizes terület. Egyszóval annyi kincset rejt a város környéke, hogy akár csak este, napi kikapcsolódásként vagy hétvégén, egy hosszabb túrázás kedvéért is érdemes felkerekedni.
Ez alkalommal a Kaán Károly úton hagytam el a várost. A kertes házak után, a székelykapu mögött ott a Széchenyi parkerdő, ahol a Vadasparkig egész tűrhető az út. Onnan aztán kissé rázós kezd lenni, ám talán ennek köszönhetően a sétálók és kutyát sétáltatók is elfogytak, így este hat körül már egyedül tekertem fel a gátra. Aminek a tetejéről már a lendület vitt az ártéren az ötödik Zagyva-hídig, a kicsit kacskaringós, eléggé összevágott, a végén, macskaköves úton. A hídon túl, az ártér másik oldalán, a túlparti gátra felhajtva nyugodtan megidézhetjük Petőfit, aki igazán tudta értékelni a látóhatár széléig elnyúló Alföldet.
A gáton Zagyvarékas felé kezdtem tekerni, teljes magányban és nyugalomban. A kocsinyom ugyan kicsit rázott, de kárpótolt a madarak szaggatta csend, a frissen vágott fű, az akác és a nem tudom, hogy még mi mindennek az illata. Jó két kilométerre egy csatorna és zsilip keresztezi a gátat, ami után érdemes újra beereszkedni az ártérbe. Annak ellenére is, hogy a meglepően széles és jó minőségű út mellett tábla figyelmeztet: „Natura 2000 természetvédelmi terület, a szállításra kijelölt nyomvonalat elhagyni tilos!”. Pár száz méterre útterelő betonelemek teszik bizonyossá, hogy itt bizony a lassan két éve leállított, a Szolnokot elkerülő körgyűrű építési területén járunk.
Amitől még a Gazdák-hídja és környéke elképesztően jól néz ki. Maga a híd, amit gondolom, szintén a körgyűrű építése miatt tettek rendbe, kiváló állapotban van, a környéke pedig meseszerű. Vízbe hajló fűzfák, csobogó folyó, csend, nyugalom, a kék és a zöld ezerféle változata és árnyalata a lombok között beszűrődő fényben. Nem lehet nem megállni és időzni egy kicsit a Zagyva parton. Ahová valamikor azért került a folyó torkolattól számított hatodik hídja, hogy a két parton lakó és földet művelő gazdák nagyobb kerülő nélkül juthassanak ki a határba.
A hídtól hazafelé választhattam volna a Széchenyi parkerdőhöz visszavezető, jobb oldali gátat, de inkább a szántóföldek között átvezető földúton, aztán meg a 32-esen tekertem. Részben, mert kifejezetten jól esett a gabonatábla mögött látni a várost, a Széchenyi lakótelepet, ahogy a hihetetlen csendben kibontakozott előttem. Nem mondom, hogy a 32-esen nem volt kicsit tele a nadrágom az eszméletlenül hepehupás főúton való bringázás közben, de valahogy leküzdöttem azt a párszáz métert. Hogy aztán a Nagysándor József úti kerékpárúton, meg a Téglagyári úton és a vasútállomás szerviz-alagútján keresztül, 20 kilométer után újra a belvárosban legyek.
