Ahogy a Kaliforniai álmot egy borzalmas filmnek tartom, úgy a Pappa piara se mondhatom azt, hogy tökéletes. Viszont Divinyi Réka forgatókönyvíró – aki például a Csak színház és más semmit, a Kaméleont vagy a Veszetteket is jegyzi – végtelenül egyszerű, de kerek, jól kitalált és szerethető története miatt nyugodt szívvel mondhatom, érdemes benne észrevenni a részsikereket. Ha pedig azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy a Mamma Miara hajazó címmel az alkotók egyáltalán nem árultak zsákbamacskát, azaz egy könnyed, nyári, happy end-del végződő mesét loccsantanak elénk, akkor odáig is hajlandó vagyok elmenni, hogy ez a film jó. Kikapcsolt, szórakoztatott, és nem bántam meg a rá szánt közel két órát.
Amivel bajom van, az tulajdonképpen a dalok. Amire lehet azt mondani, hogy egy zenés filmnél, ez elég alapvető probléma. Azonban gyorsan hozzáteszem: nem a feldolgozásra kiválasztott számok zavarnak, még csak nem is az elhangzó átdolgozásuk vagy legtöbbjük előadása, hanem a filmbeli felbukkanásuk sűrűsége. Divinyi Réka zene nélkül is megálló történetét ugyanis sokszor, indokolatlanul és már-már kínosan szabdalják fel a nóták. Amiknek felhangzását egy idő után, fél perccel korábban ki lehet találni. Ráadásul nagy pontossággal eltalálva a megszólaló dal címét is. Ennél pedig csak az a gázosabb, amikor néhány jobb sorsra érdemes nótát a Muzsika TV színpadi előadásaihoz hasonlóan próbálnak, minden szót megmutatva eljátszani.
A Pappa piara tehát sokszorosan igaz, hogy a kevesebb több lett volna. Főleg, hogy Rakonczai Viktor a legtöbb esetben zseniálisan nyúlt az 1952 és 2008 (!) között született dalokhoz. Amivel így csak annyi a probléma, hogy nehezen állapítható meg a film célközönsége. Mert hát az először felhangzó, a történetet némileg magyarázni próbáló Duna parti csónakházban már az azt előadó Korda Gyuri bácsi fénykorában is régi számnak számított, nemhogy most. Azaz két-három generáció zenéjét belehúzni egy filmbe, az azért elég merész próbálkozás. Főleg, hogy ilyen régi számok egybefűzéséből és azok köré írt történetéből tízévente születik Magyarországon mozi, lásd a kilencvenes évek Csinibabáját és az évtizedes Made in Hungáriát. Amelyek azért egy-egy jól körülhatárolható zenei világra épültek.
És amelyekkel színészek kötik össze a Pappa piat. Reviczky Gábor és Molnár Piroska már Tímár Péter filmjében is feltűnik, utóbbi jóval hangsúlyosabban, mint most. A főszereplő Szabó Kimmel Tamás pedig ugye a fiatal Fenyő Miklóst alakította Fenyő Gergely filmjében, és egyáltalán nem volt rossz ötlet ismét címszereplőnek választani. A legjobb alakítás azonban egyértelműen Stohl András nárcisztikus maffiózója, amihez remek untermannok Szabó Simonék kopaszai. És persze Nagy Feróról sem szabad megfeledkezni, akivel kapcsolatban csak a tőle származó klasszikust kell elfogadni: lehet, hogy szar, de ő a Nagy Feró. Aki kellő alázattal és távolságtartással próbálja hozni rocker nagypapit, akit a szülők ellen lázadó unokák próbálnak megmenteni.
Egy mesében, ahol a végén a jók győznek, és minden konfliktus elsimul. Hát, akkor: „Szóljon a dal! Szóljon a dal!”
(A film a Tisza moziban látható.)
