Nagyjából fél éve különböző látható vagy titkos telefonszámokról a szolgáltatóm nevében, mobilon hívogatnak hölgyek és urak, hogy jobbnál jobb telekommunikációs ajánlatokat tegyenek a cégemnek. Eleinte türelmesen meghallgattam a vonal túlsóvégén a munkáját végzőt, sőt olyan is előfordult, hogy engedtem a kísértésnek, és e-mailen további tájékoztatást kértem. De az is megesett, hogy mivel nem ismertem a számot, egy megbeszélésen vagy valami nagy munka közben vettem fel, aztán későbbi visszahívást kértem. És hívtak is a megadott időben. Viszont amikor már sokadjára hívtak ismeretlen számról – amit kifejezetten utálok, mert félek, hogy valakivel baj történt, ezért mindig felkapom -, kezdett elfogyni a türelmem. Így néhány hete arra a taktikára tértem át, hogy ha ilyen megkeresés jött, akkor mielőtt hosszan rabolták volna az időmet, elmondtam: már rengetegszer hívtak, nem szeretnék semmiféle ajánlatukkal élni, és határozottan kérem, ezt az adatbázisukba is jegyezzék be.
Biztosan kitalálták már, hogy nem bosszankodnék, ha ezt a szerintem nem túl bonyolult kérésemet, ennek a XXI. századi technológiában utazó, önmagát innovatívnak beállító cégnek sikerült volna teljesítenie. Mert úgy képzeltem, hogy van egy hatalmas, neten összekötött adatbázisuk, és azt használja mindegyik alkalmazottjuk vagy alvállalkozójuk, így pontosan látja, hogy mi volt az ügyfél kérése. Annak az ügyfélnek, akiből élnek, akiből pénzt szeretnének kirimánkodni. De nem. Lehet, hogy azért, mert e világcég magyar leányvállalata papíralapon jegyzetel, és egyszerűen hónapok-évek kellenek az információ rögzüléséhez?
Az agyam igazán akkor borult el, amikor egy reggel fél kilenckor, a cég egyik száma megcsörrent. Pesti szám volt, felvettük. A távközlési cég megbízásából telefonáltak, újabb remek ajánlattal. Mire kollégám elmondta, hogy már többször jeleztük, jelenleg nem kívánunk élni semmiféle lehetőséggel, majd mi keressük őket, ha ez változna, és ezt írják be az adatbázisukba. A vonal végén lévő hölgy megígérte. Majd egy perc múlva hívta a cég másik számát, ami ugyanabban a szobában csörgött. Nálam. És mintha nem beszélt volna egy perccel korábban velünk, újra mantrázni kezdett. Bevallom: üvöltöttem.
Azóta tudom, hogy nekem kellene bemennem az ügyfélszolgálatra, és némi várakozás után hivatalosan is megtiltanom az ehhez hasonló zaklatásokat. Amire nem emlékszem, hogy bármikor engedélyt adtam volna. Miként a csatornázási műveknél se kellett letiltanom, hogy mivel használom a csatornát, ők akár más szennyvizét az udvaromra borítsák. Addig, amíg nem fáradok be hozzájuk, hogy ezt megtiltsam. És a bankom se szórakoztat azzal, hogy mindaddig, amíg öt példányban, magamat igazolva, aláírva nem tiltom meg, addig az én számlámról vonogatja mások törlesztését.
Miért is nekem kellene olyasmit megtiltanom, amire nem adtam engedélyt? És miért kellene mindig nekem toleránsnak lennem a „csak a munkájukat végző” telefonálókkal? Akik soha „nem tehetnek semmiről” és „nekik hiába háborgunk”.
Lassan tényleg úgy érzem magam, mint a Markos-Nádas jelenetben Józsi bácsi fia, aki egy taliga trágyát nem tudott odébb tolni, mert mindig jöttek és zaklatták. Pedig jobban szeretnék a kőbe zárt lélek lenni, aki semmi másra nem vágyik, csakhogy nyugodtan végezhesse a dolgát. Legyen az bármi is.
