(Évzáró ismétlés: ez az írás 2017. szeptember 27-én jelent meg először.)

– Kardos Tamás 2017. január 2-a óta hivatalosan is kőszegszerdahelyi lakos. Ez hogy lehet?

– Nagyjából másfél évtizede beleszerettem a környékbe. Akkor vettünk Velem mellett egy üdülési jogot, úgyhogy minden évben kétszer-háromszor itt pihentünk. Aztán a lányomékat is elhoztuk párszor, akik meg úgy öt éve előbb Sopronba, aztán meg Kőszegre jöttek dolgozni. Három éve döntöttük el a feleségemmel, hogy mi is jövünk.

– Nem volt neked jó Szolnokon?

– Dehogynem. Volt egy szép házunk a Kaán Károly út környékén, ahonnan tízemeletes házakra láttam. Nézz ki itt! A Kőszegi-hegyeket meg a Szent Vid kápolnát látom. Nyugdíjas éveimre nyugodt körülmények közé vágytam. Ráadásul ugye eljöttek a lányomék, a szüleink meghaltak és barátból is egyre kevesebb maradt a városban, alig valaki kötött már Szolnokhoz. Kiszámoltam azt is, maradhatunk ott, egyedül abban a nagy házban, ami hátralévő életünkre fogságban tart bennünket. Vagy eladunk mindent, és kvázi új életet kezdünk.

– Bátor lépés.

– Lehet. De azt látom, hogy az ember gyarló, és inkább benne marad a mókuskerékben, mintsem változtasson. És éljen. Ne érts félre! Soha se vágytam nagy házra, jó kocsira, olyan is volt, hogy kölcsönfényképezővel dolgoztam, mégis mindig azt mondhattam, boldog vagyok a családommal, megvan mindenem. És arra is emlékszem, kölyökként mennyire vágytam arra, hogy a Magyar utcai Alföld étteremben egyszer azt rendelhessek, amit akarok, ne kelljen az árát nézni. Megvolt ez is, bejártam a fél világot, öt csillagos szállodákban laktam, kerek életem volt, és maradhatott volna minden a régiben az életem végéig. Csakhogy 48 év munka után már nem akarok korlátokat, muszáj dolgokat, csak élni. És például azt, hogy legyen időm a kapcsolatokra, a beszélgetésekre.

– Könnyen ment az új élet indítása? Még tegnap is láttam az autódat Szolnokon.

– Két évig csak húztuk, halasztottuk. Igaz, közben épült a ház, Szolnokon albérletbe laktunk, és ha tehettük, itt töltöttük az időnket. Aztán beláttam, vagy tényleg költözünk, vagy évekig tart az átmenet. Kati, a felségem tavaly nyárom átadta a szolnoki gyermekorvosi praxisát, amit kellet elrendeztünk, befejeztük ezt a házat, és télen hivatalosan is ide költöztünk. A negyedszázados szolnoki cégem még működik, de már csak havonta egyszer megyek, hogy a legfontosabbakat elintézzem.

– De mit csinálsz itt?

– Gyere, megmutatom! Most éppen egy borospincét építek. Nem lesz nagy, de megterveztem, lesz benne hely a boroknak, amiket csak pár éve tanultam meg élvezni, meg a beszélgetéseknek is, amikre most már tudok időt szakítani. Én fogom csinálni a palacktartó polcokat, mert elkezdtem asztaloskodni is. Nem tetszett ugyanis az előszobafal, amit az asztalos csinált. Úgyhogy szép lassan elkezdtem kialakítani a műhelyemet. Ezekhez a kétkezi dolgokhoz mindig volt érzékem. Meséltem már, hogy az eredeti végzettségem villanyszerelő.

– És mi lett Kardos Tamás fotóművésszel?

– Az én fotóim természetesek, ahogy látom, úgy láttatom, nem manipuláltam soha. Az idő elhaladt, és a mai fotósok a számítógép segítségével csodákra képesek. Ráadásul színtévesztő vagyok. Azaz nekem már nem megy ez a számítógépes utómunka, ami ma a fotókidolgozáshoz kell. Pár nap és hivatalosan is nyugdíjas leszek, nem vehetem fel a versenyt a maiakkal.

– Ne mondd, hogy nem fotózol?

– Nem mondom. A nyár elején például én voltam a hivatalos fotósa a velemi gesztenyevirágzási ünnepnek. Az előadásommal kezdődött a program, ahol előbb a fotópályázatot értékeltem, aztán meg a munkáimról meséltem. Két és fél órán keresztül. Ami miatt nemrég felhívott a kőszegi könyvtár igazgatója, hogy zsűrizzek nekik is egy pályázatot. Nem bírom megállni: nyüzsgök. Szombathelyen például a Savária napok keretében volt egy kiállításom, és valószínűleg egy képeslapos, várostörténeti könyvet is csinálunk majd. Ja, és persze a velemi falunapot is végigfotóztam. Kőszeg és Velem az új szerelem. De tudod, mit szeretnék még megvalósítani? Gyere, megmutatom, mi van az autóm csomagtartójában!

– Ezek valami régi fotós cuccok?

– Furkó Kálmántól kaptam őket. És gyere csak fel a padlásra! Nézd! Legalább háromszáz különböző fényképező és fotós eszköz várja a sorsát ezekben a dobozokban. Már Szolnokon is szerettem volna egy fényképezéstörténeti kiállítást csinálni, de nem kellett. A tárgyak persze csak gyűlnek, mert hol innen, hol onnan kapok valamit, meg hát olykor veszek is ezt-azt. Ezt a ritka Polaroid gépet például nemrég vettem odaát, Ausztriában a piacon. Gyönyörű nem?

– Gyönyörű. Ahogy a környék is. Meg a három szolnoki templom régi képe, amit ott lóg a hátad mögött.

– Örökre szolnoki maradtam. Rengeteg dolog köt oda. Elszakadni soha nem tudok, de elköszöntem. Elfogyott körülöttem a levegő. És én még élni akarok. Jókat enni, inni, beszélgetni. Kint fő bográcsban egy remek gulyás, holnap jönnek unokabátyámék, ha jó idő lesz kint a kertben, az általam ácsolt pergola alatt nagyot eszünk és dumálunk majd, háttérben a hegyekkel.

– Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt azt mondja, hogy Kardos Tamás egyszer elköltözik Szolnokról, elhiszed neki?

– Biztos, hogy nem. Tíz vagy öt évvel ezelőtt viszont már nem biztos, hogy kinevetem.