Nehezen tudom eldönteni, hogy a tematikus, esetleg egyetlen alkotóra fókuszáló kiállításokat, vagy a mostanihoz hasonló sokféle technikát, rengeteg alkotót, különböző műfajokat egymás mellé helyező tárlatokat szeretem-e jobban. Mindegyiknek megvan a maga különlegessége és varázsa. A Szolnoki Képzőművészeti Társaság Limes címmel október közepén megnyílt kiállításának például az, hogy idősek és fiatalabbak, ismertek és kevésbé reflektorfényben állók együtt kerültek a falakra és a térbe. Kicsit olyan ez, mintha az egész egy hatalmas képzőművészeti vásár, vagy mindennel foglalkozó galériás üzlete lenne, ahol kedvére válogathat – bocsánat, nem rossz értelemben: turkálhat – az ember kincsek, illetve felfedezésre váró drágakövek között.
A végre ismét látogatható Szolnoki Galéria két szintjén közel százhúsz (!) alkotás tekinthető meg december 17-éig. Ami egyben azt is jelenti, majdnem száz művész munkáit hozta el nekünk a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, hogy a képzőművészet ünnepe előtt tisztelegjen. Ennek megfelelően nemcsak festmények és grafikák lógnak a falakon, de eszméletlen jó kisplasztikák is vannak a térben. A földszinten Révi Norbert vörös márványból (mészkő?) faragott Napútjai még úgy is elbűvölnek, hogy a két önálló tárgy kapcsolata, egymásra utalása nem tud a térben érvényesülni. Szabó György emeleten található öt eleme pedig akár a kiállítás „logója” is lehetne, ahogy az egykori zsinagóga ablakain beszűrődő fény életre kelti, és játszik velük. A pálmát nálam azonban Szabó Imrefia Béla kisplasztikája viszi, ami körüljárhatóságával, a kis ajtóban rejlő játékával különös üzenetté válik ebben az épületben.
A rengeteg, különböző technikával készült festmény és grafika között sem egyszerű válogatni. Az mindenesetre felemelő, hogy Fazekas Magdolna éppúgy kiállít, mint Sváby Lajos vagy éppen Palkó Tibor. Ugyanakkor van néhány „fiatal”, számomra eddig kevésbé ismert alkotó, akiknek nem tudok szabadulni a munkáitól. Hegedűs Endre Zöldhatár című alkotása száz év múlva remélhetően csak egy tájképbe helyezett, remek színekkel és fényekkel operáló családi csendélet lesz. Ma azonban jóval több ennél. A még a húszas éveit taposó Szabó Franciska Limes-Lomis képpárja pedig úgy lép túl a fényképszerű ábrázoláson, hogy a néző szava elakad.
Számomra azonban az igazi csúcs László Dániel Venyige utcai alkotóház című, viszonylag nagyméretű képe, ami a tíztucatnyi alkotás ellenére sem túlzsúfolt térbe belépve, mágnesként vonzza a tekintetet. Elsőre egy rettentő naturalista, már-már fényképszerű festmény. Másodjára azonban egy nyugalmat árasztó, külső csendélet, vagy a száz-kétszáz évvel ezelőtti tájképfestészet mai reinkarnációja. A kép címével együtt viszont egy rendkívül pimasz, gyomorszájon vágó, hirtelen elképesztő plusz tartalommal megtelő, gondolattársítások sorozatát kikényszerítő, zseniális alkotás. Merthogy a főváros talán legnagyobb börtönét látjuk a képen. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak, de az biztos, hogy nagyon belém égett.
És hosszan lehetne még sorolni, hogy a százhúsz alkotásból mi ragad meg, mit vinnék szívesen haza, miről lenne jó valakivel hosszan beszélgetni, esetleg vitatkozni. Mindez azonban szubjektív bolyongás lenne a Szolnoki Galéria jelenlegi, különleges és szinte befoghatatlan univerzumába. Ami annyi féle tud lenni, ahányan megnézik. És már csak az impozáns méretek, a ritkán látható gazdagság miatt is megérdemelnék a szervezők, hogy ez egy nagyon-nagyon sokféle kiállítás legyen.
