„De november 7-én, fegyvert fogott minden szegény/És annyi vér hullt a hóra/ Hogy vörös lett azóta a szovjet nép lobogója.” Az első november 7-ei emlékem. Nagyjából öt- vagy hatéves lehettem, amikor az óvónénim, az óvodai ünnepség fényét emelendő, betanította nekem azt a verset, amiből ma már csak ennyire emlékezem. Aztán bő tíz évvel későbbi az utolsó november 7-ei, iskolai ünnepségről szóló emlékem. Amin farmerban jelentünk meg. Úgyhogy én még átvehettem a kiváló KISZ munkáért – a történelmi tények tagadhatatlanok – járó jutalomkönyvet, Józsit viszont visszahívta az igazgató úr, és kivette kezéből a könyvet, mondván: farmerban nem ünnepelünk. A következő november 7-ét viszont már vagy Ausztriában, vagy a még létező Jugoszláviában töltöttem. Bevásárló turistaként, mint akkor szinte mindenki, aki még nem lőtte el addigra az éves valutakeretét.
Persze vannak további emlékeim is: például a szolnoki Kossuth téren vagy az SZTK előtt díszőrséget adó katonákról, a lengedező vörös zászlókról, a Moszkvából közvetített díszszemlékről, Lenin kunyhójáról az iskola udvarán. Ám így visszagondolva, ezek majdhogynem lényegtelenek. A mából nézve sokkal fájóbb rájönni, hogy állami szintre emelve, szervezetten hülyítettek bennünket. És ne szépítsük: sikerrel! Mert ugyan elvitathatatlan, hogy száz évvel ezelőtt a XX. század egyik legfontosabb – az utána következő időszakot alapvetően befolyásoló – történelmi eseménye zajlott Péterváron, csak azt nem tudtuk – és tudjuk -, mi robbantotta ki a felkelést (ha volt egyáltalán), hogyan szerezhette meg néhány év alatt a világ hatoda feletti uralmat egy nem túl szervezett, maroknyi, hőbörgő csoport.
Akik aztán, azt hiszem, a világtörténelemben először kezdtek a valóság mellé egy kitalált világot felépíteni, majd azt a valóságban élőkbe úgy belesulykolni – beleverni, belenevelni – sikeresen, hogy szép lassan tény lett a kitalált igazság. Ami, mint valami fertőző elmebaj terjedt a „meghódított” területeken élők között, és hatalmasodott el többé-kevésbé mindenkin. Hazudik, aki élt benne, és ma azt mondja, neki sikerült távol tartania magát! Egy vitathatatlan történelmi eseményre épülő kitalált világ élőlényei voltunk, akiknek az a kor örökre beivódott a szervezetébe.
Lehet, hogy az a száz évvel ezelőtti pétervári valami a történelem zsákutcájába vezette a világ egy részét. Bennünket, magyarokat és szolnokiakat is. Csakhogy míg a történelemkönyvek lapjain a zsákutca egy átlapozható fejezet lehet, addig mindazok életében, akik éltek a „létező világok legtökéletesebbikében”, azok számára megváltoztathatatlan, kitörölhetetlen, letakarhatatlan emlék. Maximum azt lehet magyarázni, hogy ki hogyan próbálta túlélni, vagy alábukva kibekkelni. Letagadni nem.
És mint oly sok mindennel a múltunkból, úgy tűnik, kezdeni se nagyon lehet vele semmit. Mert úgy múlik el a NOSZF – fiatalabbak kedvéért: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom – november 7-ei centenáriuma, hogy lényegében nem beszélünk róla. Tabu. Nem idézzük meg, hogy annak a száz évvel ezelőtti napnak a következtében mi minden történt például Szolnokon. Pedig a mi városunk is hemzseg a nyomaitól és következményeitől. És még akkor se beszélünk róla, ha sejtjük: a múlt könnyen ismétli önmagát.
(Az illusztrációk Nagy Zsolt fotói.)
