Egyedül ácsorogtam Bozsó Nóra I&II címet viselő, két varázslatos „szövete” előtt az egykori műteremlakásból kialakított, remek fényekben úszó kiállítótérben, és a hártyaszerű papírra felvitt zsírkréta-színeken utaztatva szememet azon gondolkodtam, mit is jelent nekem a Szolnoki Művésztelep. Ahová kora tavasszal jó kimenni, sétálni és figyelni a virágzásnak induló növényeket. Nyár elején ott lenni lombos fái alatt, amikor különleges fieszta varázsolódik az öreg házak tövébe. Vagy kenyér illatban búcsúztatni a nyarat, és aztán képzőművészettel elfogadni az őszt. Hogy aztán ünneppel búcsúzzon az ó-, és köszöntsön be az új esztendő. Színek, hangulatok, pillanatok szövik át és kötik ott össze egymást, mint Bozsó Nóra képeit, amik előtt forgathattam a fejemet, engedhettem, hogy minden pillanatban mást lássak magam előtt, más jusson eszembe.
Aztán odébb léptem. Révi Norbert Pontifex/Hídverő című alkotása előtt cövekeltem le. Mert hirtelen belém nyílalt, hogy persze nekem a Szolnoki Művésztelep elsősorban egy élettel teli, vidám park, a város friss szellemmel átjáratott tüdeje, ami olykor átvisz a valóságból a varázslatba, miközben másoknak ez mégiscsak az alkotás, a teremtés inspiráló helyszíne. Dolgozzanak itt, a soha nem volt, romosnak épített vártorony tövében, vagy csak kötődjenek valami láthatatlan szállal e különleges kerítéssel körbevett ligethez. Én jövök hozzájuk vagy ők hoznak valamit nekem? Járkálunk, mint Révi apró alakja, aki szerintem kezében a Nappal, a fénnyel közlekedik a hétköznapok és az alkotó ünnepnapok között.
Talán? Talán tévedek. Talán biztos vagyok benne. De ez az egész nem működne, ha nem lennének emberek, akik úgy veszik nyakukba a másikat, az meg a következőt, mint Pogány Gábor Benő kisplasztikájának alakjai. Akik nekem, ennek az egészen különleges helynek a parafrázisai. Mert nélkülük talán rég nem létezne ez az idén már 116 éves hely. Már réges-rég nem lennének Szolnokon olyanok, akik még őrzik a képzőművészetet, és nem engedik, hogy ócska reprók, naiv pingálmányok, színes nyomatok váltsák le az igazi alkotásokat, hazudva: arra van igény. Nem talán, hanem biztos, hogy nem lehetne play back hakni a város főterén, ha más művészek is úgy kapaszkodnának össze, mint a Gutenberg téri telep „lakói”.
Akik évről évre ünnepelhetnek, amikor összerakják az elmúló év – az se baj, ha évek – alkotásait, amit felsorolni, képeken visszaadni nem is lehet. Hogy nekünk, akik csak alkalmai látogatói vagyunk ennek a különleges helynek, az ajándékok jelentsék az igazi ünnepet. Az ő ajándékaik, amelyek abban a két világos, Zagyvára néző műteremben január végéig még ott sorakoznak. És nekem attól szépek eklektikus sokféleségükben, hogy egy kicsit nekem is születtek, és immár az enyémek lettek.
