Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi szolnoki vasútállomás megszületéséhez közel harminc év vajúdás kellett. Az 1909-ben átadott, és a második világháborúban szétbombázott Pfaff-féle épületről ugyanis 1945 óta tudható volt, hogy állapota és a forgalom drasztikus növekedése miatt nem maradhat a helyén. Az első kapavágásra azonban bő évtized múlva került sor, ám az igazi munka csak a hatvanas évek végén kezdődött. Aminek köszönhetően 1975-re nemcsak egy korszerű utasforgalmi épület készült el, de egy akkor valóban modern, és tényleg „Kelete-Európa legnagyobb” rendező-pályaudvara és kiszolgáló létesítményei is.
Azóta viszont eltelt 43 év. És, ha még rendszeresen, alaposan karban is tartották volna a szolnoki állomást, az utazási és szállítási szokások, az utasforgalmi épületekkel szembeni elvárások, a más közösségi közlekedési eszközökhöz való csatlakozás elvárásai, és az eszméletlen ütemű technológiai fejlődés, akkor is megkövetelné az alapos átépítést. Mivel azonban az elmúlt négy évtizedben nem sokat költöttek erre a magyar viszonylatban lényegében új állomásra, lassan elodázhatatlan a teljes rekonstrukció. Avagy, meg lehet várni, amíg összedől, és felépülhet azon a helyen Szolnok negyedik vasútállomása. Bár ez utóbbi szerintem nem jó opció.
Ne legyen kétségünk afelől, hogy a szolnoki vasútállomás – beleértve az utasok által nem is ismert részeket – felújítását Szolnok egyedül nem tudja megoldani. És nemcsak azért, mert a legutóbb elhangzott becslés szerint ez a munka körülbelül 80-100 milliárd forintot, azaz Szolnok éves költségvetésének négy-ötszörösét emésztené fel. Hanem azért, mert bár az állomás a város közigazgatási területén áll, állapota elsősorban a mi szégyenünk vagy dicsőségünk, mégiscsak egy állami – tehát 100%-ban a mi közös tulajdonunkban lévő – vállalaté. Ráadásul átmenő forgalmának csak töredéke köthető Szolnokhoz. Kis túlzással azt is mondhatjuk, mindaz, ami a szolnoki állomáson történik vagy sem, minimum az egész régiót, de inkább a fél országot érinti.
Ugyanakkor leginkább a mi, a szolnokiak, a közelben élők szeme előtt van. Továbbá az átépítése az egész városra hatással lesz. Mert, ha hozzá kapcsolódóan nem gondolják újra a városi tömegközlekedést és a környező települések buszos kiszolgálását, esetleg egy városi kötöttpályás közlekedési eszköz lehetőségét, a parkolást, a hatalmas épületbe illeszthető nem vasúti szolgáltatásokat és a környék rendezését, akkor az egész beruházás nem lesz több egy tisztasági festésnél, maximum tatarozásnál. Tehát Szolnoknak nemcsak a rekonstrukció mielőbbi megkezdése az elemi érdeke, hanem annak városkompatibilitása is.
És itt jön képbe a közelgő országgyűlési választás és a mandátumra aspirálók. Szerintem. Mert, mint január 9-én a Kell a szavazatom valakinek? című cikkben jelezni próbáltam, számomra több dolog miatt is kérdéses, hogy a két voksom közül, a helyi képviselőnek járót, kinek adom. Olyan képviselőt szeretnék ugyanis Szolnoknak, akiben a legtöbb potenciál van arra nézve, hogy a hosszas ígérgetést, tervezgetést, számolgatást végre látható, fizikai munkára váltja.
Akár a népszerűtlenséget is vállalva. Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy ekkora pénz sorsáról lehetetlen mindenki megelégedésére dönteni. A munkában résztvevőket sustorgás nélkül kiválasztani. Majd az építkezéssel együtt járó eszméletlen felfordulást a legkisebb zökkenőkkel és kellemetlenségekkel lebonyolítani. Tehát annak, aki az élére áll a szolnoki állomás elodázhatatlan felújításának, az első csata megnyerése – az építkezés elindítása – után keserves, népszerűség-romboló időszakra kell felkészülnie. Megkockáztatva, hogy a szalag átvágása nem is neki jut majd. De nem operett nímandot szeretnék a szolnoki mandátummal a budapesti Kossuth térre küldeni.
Hanem olyan valakit, aki a szolnoki állomás rekonstrukcióját a feladatlistája élére helyezi. Aki ennek elodázhatatlanságát képviselőtársaival és az illetékes döntéshozókkal megérteti, és addig jár mindenki nyakára, amíg az építkezés el nem indul. Az lassan körvonalazódik, hogy kik a szolnoki aspiránsok, ám még van bő két hónapjuk, hogy – talán nem csak – nekem az állomással kapcsolatos elképzeléseikről, ismereteikről és reális terveikről valamit mondjanak. Hozzátéve: nagy szégyene lenne a következő képviselőnknek, ha a Jubileum téren és mögötte, a következő négy évben nem történne semmi.
(Az utolsó kép az állomás felújításának egy korábbi látványterve.)
