Előre kell bocsájtanom, hogy lassan tíz éve mindennapjaim része a Magyar Államvasutak. Ezért foglalkozok talán a kelleténél is többet a céggel, a szolgáltatásaival, az eszközeivel. És tudom, néha már annyira vasúti szakértőnek képzelem magam, mint mások focihoz értőnek vagy éppen oktatási szakembernek. Vegyük úgy, hogy csupán tapasztalataimból kiindulva, talán józan paraszti eszemet használva próbálok gondolkodni. Mint most is, amikor újra a vasútról fogok írni.
Még egy dolgot szeretnék jelezni. Gyerekkorom meghatározó városa Szolnok, ahol nemcsak középiskolás éveimet töltöttem, de néhány évig dolgoztam is, majd egyetemistaként ide jártam haza. Aztán elmentem, fővárosi, főváros környéki lettem, de lassan egy évtizede úgy döntöttünk, hogy „hazaköltözünk”. Mert úgy éreztük, Szolnokon minden – sőt annál is több – megvan ahhoz, hogy komfortosan, sőt kényelmesen élhessünk. A szinte mindenki által hülyeségként aposztrofált döntésnél azt is figyelembe vettük, hogy majd ingáznom kell Szolnok és a főváros között. És itt kell elismernem bizonyos fokú naivságomat: megingathatatlanul hittem a fejlődésben, ami előbb-utóbb a vasutat is eléri.
Az elmúlt hetek bosszúságai azonban a maradék illúzióimat is lerombolták, és elkeseredettségemben azt kell mondanom: ez tarthatatlan.
A Magyar Államvasutak megbízhatatlan. Az csak apró vicc, hogy a Szolnokra érkező intercity járatokat nagyjából akkor mondják be – azaz bolondítanak ki a peronra -, amikor azok még Törökszentmiklósnál vagy Ceglédnél járnak. Az is csak pici bosszúság, hogy mozdonyvezető függő, hol áll meg a szerelvény. Ugyancsak megszokott, hogy a vagon belső hőmérséklete és józanész között nincs összefüggés, az első osztályú kocsik klozetjei sokszor bűzlenek, és nem lehetünk biztosak abban, nyílik-e majd az ajtó. Egy idő után, bár gondol az ember a nagyjából fél évente bemutatott, Szolnokon készülő, gyönyörű Patyomkin vagonokra, tűr, és nyugtatja magát, hogy legalább haladunk.
Már, ha haladunk. Mert hiába érkezik meg Debrecenből Szolnokra pontosan a járat, szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Nyugatiig összeszed minimum tíz, de inkább több perc késést. És ez még a jobbik eset. Mert egyre gyakrabban nem sikerül tartani semmiféle menetrendet, se fölfelé, se lefelé. A legszebb pedig az, hogy a késésről, annak okairól, a várható érkezésről vagy alternatív megoldásokról azok a vasutasok tudnak a legkevesebbet – pontosabban semmit -, akikkel találkozhat az elkeseredett utas. Nagyjából úgy áll a dolog, hogy együtt sírunk, együtt zokogunk. A legszebb, amikor mozdonyvezetők ragadnak a véletlenszerű menetrend alapján közlekedő vonatokon, és kétségbeesetten telefonálgatnak, hogy hol vagy hol nem tudják átvenni a vonataikat, amik így legalább érthető okokból késnek majd.
Nem jövök azzal a szocialista időkből való élcelődéssel, hogy a japán vasutak vezetője hány perc késés után követett el öngyilkosságot. Ezen az alapon ugyanis nálunk önkezekkel végrehajtott népirtás következne be.
Végtelen elkeseredettségemben és tehetetlen dühömben azonban ki kell mondanom, hogy mindaz, amit a MÁV művel Szolnokot hozza versenyhátrányba. Mert bár a szolnoki Kossuth téren nagyívben tesznek azokra az ingázókra, akik azért az adójukat ide fizetik, a máshol megkeresett jövedelmüket jórészt itt költik el, a város hírét viszik vagy éppen kívülről is képesek nézni mindazt, ami idehaza történik, azért szögezzük le, nem kevesen vannak, vagyunk ingázók. Akik vagy nem érnek be pontosan a munkahelyükre, vagy kiszámíthatatlan, hogy mikor érnek haza, vagy a harminc-negyven perc késéssel kalkulálva mernek bármilyen találkozót megbeszélni. Amire előbb-utóbb ráun az ember.
Aki minderre azt válaszolja, hogy tessék autóval járni, az két dolgot nem vesz figyelembe. Egy: a környezettudatosság nem erről szól. Kettő: a 4-es halálút pontosan olyan bizonytalan, mint a vasút. És pontosan olyan Patyomkin hírek hangoznak el a fejlesztéséről, mint a szebbnél szebb, új, Szolnokon készülő vasúti kocsikról.
De azzal a felvetéssel is nehezen tudnék vitatkozni, hogy nem kell ingázni, Szolnokon kell dolgozni. Bajban lenne a város, ha az ingázók így döntenének, és itthon szeretnének elhelyezkedni.
Két lehetőség kínálkozik. Ebből az egyikkel nem szeretnék élni, és nemcsak azért, mert akkor – néhányak örömére – abba kellene hagynom a blogSzolnokot. A másikban meg nem hiszek, de azért felvetem: így a választások környékén talán megérdemelnénk, hogy az értünk tenni akarók közül valaki a MÁV asztalára csapjon, és kimondaná: az a kupleráj, ami az állami cégnél mindennapos lett, Szolnok versenyképességét és a szolnokiak lehetőségeit rontja.
Kár, hogy egyre kevésbé hiszek a mesékben és mind kevésbé vagyok naiv. Így már abban sem hiszek, hogy egyszer olyan lesz a magyar vasút, mint a cikk illusztrációjaként használt, Nyugat-Európában készült képeken.
