A Magiszter iskola harminckét diákja és hat tanára olyan csodát varázsolt a Tisza-parti sétány országzászló és református templom közötti szakaszának, folyó felőli oldalára, hogy csodájára járnak a szolnokiak. Pedig a magiszteresek nem tettek egyebet, minthogy a hatalmas falfelületekre felfestették Szolnok néhány jellegzetes épületét, és elhelyezték a városhoz kötődő művészek illetve tudósok portréját. Ám ezzel egy olyan különleges szabadtéri tárlatot hoztak létre, amilyen meglehetősen ritka Magyarországon. Ráadásul a kreativitásból, a művészi képességekből és a vidámságból is hatalmas adagot hagytak maguk után a mellvéden.

Egy újabb ok, hogy a kövezett sétányról lemenjünk az ártérre. És egy újabb szolnoki látványosság, amire nemcsak büszkék lehetünk, de meg is mutathatunk, ha idegent kalauzolunk a városban.

Nehéz eldönteni, hogy a hat jellegzetes szolnoki épületet mutató festmény közül melyik a legjobb, pontosabban, melyik áll legközelebb a szívemhez. Az országzászlónál lévő Zsinagóga képe a megtört falfelület miatt zseniális, arról nem is beszélve, hogy a mintát adó épület és másolta bizonyos szögből egyszerre is látható. A Művésztelepről készült kép varázslatos a lebegő, lidérces, meseszerű kerttel. A Tisza szálló és gyógyfürdő olyan, amilyennek álmainkban mindig is látni szeretnénk, elfeledkezve a valóságról. A színház másolata egyszerűen szép, miközben a Megyeháza főhomlokzata különleges színeivel és fényeivel magával ragadó, mint egy igazi kiállítás, díjazott festménye. Ám nekem a Belvárosi Nagytemplom Szentháromság tér felöli ábrázolása tetszik a legjobban. Nemcsak a színek és a fények játéka miatt, hanem mert ebben érzem leginkább Szolnok múltját és jelenét. Falra tenném, ha nem egy falon lenne.

És ez még nem minden. Két rézsű találkozásához került Szolnok stilizált látképe – rengeteg felismerhető épület sziluettjével -, ami olyan, mintha Zounuk püspök, a szobráról ismert ladikon evezne a Tiszán, a naplemente aranyjában úszó város előtt. A különböző síkok találkozásának köszönhetően az az ember érzése, hogy a hajós valóban mozog, szinte szemlét tart a város „alapítója”. De nemcsak Zounuk ispán az egyetlen, aki megjelenik ezen a hatalmas alkotáson. Mint egy szabadtéri panteonban, az épületek fölött ott sorakoznak Szolnok elmúlt kétszáz évének fontos alakjai: Damjanich éppúgy megfér itt, mint Szapáry, Pólya, Laki Kálmán vagy éppen a méltatlanul elfelejtett Szabó Barna. Csak remélni tudom, hogy olykor legalább a szolnoki diákoknak tart majd itt valaki idegenvezetést, néhány történettel megvilágítva, ki, miért is került erre a falra.

Ahogy a közösségi oldalakat elnézem, már festés közben is sok szolnoki felfedezte a Magiszter iskola tanárainak és diákjainak munkáját. A kommentekből pedig az is kitűnik, hogy sok helyen látnának szívesen hasonló képeket a szolnokiak, hisz nemcsak a mellvéden lenne még szabad felület, de csupasz tűzfalból és kerítésből is akad elég a városban. Persze tudom, ez hatalmas munka. Miként az elkészült képek megőrzése, időnkénti renoválása sem lesz kis feladat. De a magam részéről nagyon bízok abban, hogy nem egyszeri fellángolásról van szó. A város pedig magáénak érzi diákjai munkáját, akik néhány nap alatt hosszú időre való vidámságot és büszkeséget varázsoltak a Tisza-partunkra.