2025.10.14. (kedd)

Nem tehetek róla

Nem tehetek róla

Dátum:

"A nyolcadik vágányról a szerelvényt kihúzzák" - a nyolcadik vágányon nem is áll semmi. "Hatvan felől személyvonat érkezik a tizenegyedik vágányra" - a nyolcadikra fut be. "Sebes vonat indul..." - már a híd alatt zörög az utolsó kocsija. Magyarország kicsiben a szolnoki állomás.

Egyre többször érzem azt, hogy a szolnoki vasútállomás tulajdonképpen nem is egy közlekedési csomópont, súlyos százmilliárdokat érő vállalat része, egy nagyon veszélyes üzem, hanem csak Magyarország kicsinyített és sűrített mása.

Ahol a kisebb – öt-tízperces – pontatlanságokkal már nem is foglalkozunk. Ez bennünk van, ez nekünk jár, ez a mi keresztünk, sorsunk, sorscsapásunk. Már rég nem beszélünk róla. Elsunnyogjuk. Elnézést nem kérünk, hisz végül a várt dolgok bekövetkeznek, megtörténnek, akkor meg már minek foglalkozzunk vele. Már annak is örülünk, ha valami működik. Közben meg milyen jó a japán vasúttársaságra mutogatni, ahol huszonöt másodperces menetrendeltérés miatt már hisztérikusan kér elnézést a cég vezetése.

A biztosnak tűnő jövőről is szinte bármi elhangozhat. „Intercity érkezik Debrecen felől…” Amikor először mondják, elkönyveljük, hogy még bármi megeshet, hisz nálunk már csak az a biztos, ami meg is történt. Az a jövő, amit nekünk megígérnek, még olyan messze van, hogy az elérkezéséig még elmehetünk kávézni, a postára vagy gyalog Szajolba, ahol összefuthatunk a már megígért vonattal. Csodálkozni nem csodálkozunk, hisz megszoktuk, hogy mindazokat az információkat, amiket hivatalos helyekről kapunk, érdemes erős kritikával kezelni, magunkon alaposan átszűrni, aztán az gondolni, amit akarunk. És menni a saját fejünk után.

Ami ahhoz is kell, hogy semmiféle felelősséget ne érezzünk a munkahelyünkkel kapcsolatban. Mint a vasutasok, akiket egy vasúti problémáról kérdezünk. Soha nem tehetünk arról, ami abban a rendszerben történik, aminek a részesei vagyunk. Mindig más a hibás: a főnökök, a főnökök főnökei, Muhi, Mohács, Trianon, a turáni magyar átok. Mi általában mindig, mindent nagyon jól csinálunk, sőt a legjobban, hisz a világ legokosabb népének vagyunk az egyik tagja, csak a többi hülye tag miatt nem áll össze, nem működik a nagy egész.

Pedig tudjuk, hogy mennyi pénzt elköltünk a nagy egészekre a közösből. És mégis mindig, minden rohad, pusztul, gazos, szemetes, romos – már, ami közös. A miénk, de nekünk mi közünk ahhoz, ami konkrétan nem a sajátunk. Pedig hány külföldi példát tudunk, ahol ugyanaz tiszta, szép, új és működik, holott ott nem is a világ legokosabb – lakosságarányosan legtöbb Nobel-díjast adó – nemzete lakik. Miközben mennyi ötletünk van arra, hogy miként kellene jobban csinálni. Elég csak belehallgatni az intercity első osztályán továbbképzésre utazó vasutasok beszélgetéseibe: szájukban a megoldás. Csak mindig leszállunk és félbeszakadnak a hasonszőrűekkel folytatott beszélgetések, ezért semmit se tudunk megvalósítani a fantasztikus megoldásokból.

Közben meg annyit dolgozunk, hogy azt már mi magunk sem hisszük – csak mondjuk. Annyit, mint amekkora halakat fogunk. Odatesszük magunkat, csak mostanában már az ország működését fenyegeti a munkaerőhiány. De szedett-vedett, koszos vasutas ruhában pompázó, valami kalapácsot lengető ténfergőből mindig van elég. Akik szotyit köpködve megbeszélik a saját dolgaikat, aztán nem csinálnak semmit. Ám évek óta fontos részesei a rendszernek, bár sehol a világon nem látni hasonló figurákat a sínek körül őgyelegni, de nekünk ez fontos, menjen bármerre is a világ. Vannak alanyi jogon részei a rendszernek. Közben meg röhögünk a finneken, hogy nem működött náluk a mindenkinek járó alapjövedelem modelljük. Nálunk a vasúton kívül is mennyi példa van a „pénz a semmiért” modellre.

„Az érkező intercity végén közlekedő hét vagonja lezárva közlekedik…” Összesen nincs hét használható intercity kocsi ezen a vonalon. Ja, szakadt vagonokat fuvaroz a késve érkező járat, amin csak az a számú kocsi nincs, amire eladták a helyjegyet. De ez már csak a hosszú szerelvényen derül ki. „Nekem ne mondja, én nem tehetek róla!”

Hát így élünk.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Egy turista feljegyzései (3.)

Az angolok bizalma szinte letörhetetlen. Segítőkészségük határtalan. Furcsaságaik pedig olykor elképesztőek. Van, amit érdemes lenne eltanulni tőlük, és bizony van, amit jobb lenne elkerülni.

Áloműzők

Nem először írok arról, hogy belvárosi lakosként szeretném átaludni az éjszakákat. Miként arról sem, hogy az utcáról beszűrődő zajok miatt ez sokszor nem sikerül. Nem szeretnék elköltözni. Egyezkednék. Ha lenne kivel. Kérnék. Ha lenne kit. Emelem a toleranciaszintem. De meddig?

Hétvégén építkezni

Tudom, olyan munkaerőhiány van, hogy az ember akkor dolgoztat szakival, amikor az ráér. Azt is tudom, Magyarországon a szakszervezetek csak azért vannak, hogy néhány funkcionáriusnak legyen elfoglaltsága. Mindezek ellenére ragaszkodnék a hétvégék nyugalmához.

Így neveld a trollod!

Amikor még a kocsmák és a különböző aktívák meg értekezletek voltak a közösségi véleménynyilvánítás fórumai, nehezebb lehetett helyettünk megszólaló, véleményünket osztó illetve mások véleményét szapuló személyeket létrehozni. A net közösségi oldalain könnyebb. Látszólag!