Vasárnap kora délután elkezdtem olvasni Jenei Gyula új könyvét, és kis túlzással addig le se tudtam tenni, amíg a végére nem értem. Régen éreztem ilyet. Mintha mágnes lenne a Tiszatáj könyvek sorozatban megjelent kötet lapjai közé építve, amely nemcsak odatapaszt, de a rövidke történetek végén lapozásra is kényszerít. Ráadásul nem is volt kedvem ellenkezni. Pár órára megnyílt előttem az időkapu, és a múltamban jártam. Pedig tudom, hogy az Eső alapító-főszerkesztőjének történetei valahol a Kunságban játszódnak, némelyik egy évtizeddel idősebb is nálam, mégis úgy varázsolták elő a gyerekkorom hangulatait, illatait, érzéseit, régen ?látott? pillanatait, mintha most lenne a múlt.
Nem vagyok hozzáértő, nem tudom pontosan meghatározni e versek műfaját, de ha létezik, ha nem ilyen, én ezeket akkor is novellaverseknek nevezem. Az egész könyvet, meg egy novellavers-fűzérnek, ami végigvisz majdnem tizennyolc éven. Ráadásul az első két történetben gyönyörűen megadja, hogy hol és mikor járunk, majd jön az első fénykép, ami apró gyerekkorában indítja el a szerző önéletírását. És mindezt egy egészen különös időszerkezetben elmesélve. Mintha a költő visszarepülne a múltba, hogy az így létrejövő jelenből meséljen a természetesen ismert jövőről, amiről persze a mából tudjuk, hogy tegnap volt. De ne ijedjen meg senki! Mindez nem zavaró, nem nehézkes, hanem kifejezetten szórakoztató és kellemes. A fantázia különös játéka, amiben olyan jó elmerülni.
Mert újra gyerek lehettem a lassú, lusta hetvenes évek alföldi falujában. A sáros utakon, a tyúkszaros udvaron, a vasráccsal körülkerített kályhával fűtött osztályteremben, a frissen épített ABC áruházzal, úttörő nyakkendőben, salakos iskolaudvaron szétrúgott cipőben, vicceskedő igazgatóval, fura felnőttekkel, mackónadrágban. Más történeteit olvastam, mégis hirtelen ott álltak velem szemben az én szereplőim, feszítettek a negyven éves szorongásaim. És folytattam némelyik történetet egy másik életben, egy másik, nagyon hasonló múltban. Olyan vetítés pörgött a fejemben, mint a legjobb kalandregények olvasása közben. A 4D-s mozi ehhez képest kismiska: szagokat éreztem, hideget és meleget. Pedig csak egy vékonyka kis kötet volt a kezemben.
Amiről csak azt nem értem, miért ért véget valahol a 17. évnél. Hol az érettségi? A főiskolás évek? A nyolcvanas évek első fele? Mintha elfogyott volna a papír valamikor 1979-ben. De nem úgy van az! Ha már belekezdtünk, tessék végigmenni ezen az időalagúton! Kellenek még lenniük történeteknek akár a Kunságból, akár a napfény városából. Mesék, amelyek azoké is, akik akkoriban voltak gyerekek, fiatalok vagy már majdnem felnőttek. Második és harmadik részt szeretnék.
Addig meg valószínű, hogy újra és újra kinyitom ezt az időkaput. És tényleg, mindig más lesz. A leírt történetek által felszakított személyes emlékek. Mindenkit sajnálok, aki ebből kimarad.
