Nem akarnék senkit sem elriasztani ennek a remek kis kötetnek az elolvasásától azzal, hogy Országos Bírói Hivatal pályázatainak köszönhetően a Szolnoki Törvényszék a Magyar Nemzeti Levéltár szolnoki tagintézményével karöltve immár évek óta dolgozik a megyei és a helyi bíróságok történetének feldolgozásán. Márpedig e három szervezet és a lelkes közreműködők nélkül nemhogy szegényebbek lennénk szűkebb pátriánk múltjának sok-sok fontos mozaikjával, de számtalan parádés történet is a feledés homályába veszne. Amelyek amúgy remek képet festenek a XIX. század végétől a második világháborúig tartó időszak közgondolkodásáról és közállapotairól. Tényleg ne riasszon el senkit a hosszú cím vagy éppen a nagyon komoly kiadó: ez egy rendkívül szórakoztató, és még tanulságosnak is nevezhető könyvecske.
Amit érdemes az elejétől végigolvasni. Mert így mindjárt megérezhetünk valamit abból a lelki és verbális harcból, ami a XIX. század végén Jászberény és Szolnok között dúlt amiatt, hogy a törvényszék is az új megyeszékhelyre, azaz hozzánk került. Így bő százhúsz év távlatából olvasva a korabeli tudósításokban a berényiek „átkozódását” azt gondolom, az akkori döntés megmentette a megyét attól a kétfejűségtől, ami Nógrádra, Komáromra, Zalára vagy éppen Győr-Moson-Sopron megyékre ma is jellemző. Ráadásul a mai bírósági épület felhúzásáig igencsak spártai állapotok uralkodtak mind a bíróságon, mind a börtönben, így talán nem csoda, hogy még évekkel a döntés után sem csitult a jászberényiek fájdalma.
Helytörténeti szempontból természetesen borzasztóan érdekesek a bíróság építésével kapcsolatos sajtószemlék, amelyekből kiderül például, hogy a város nemcsak telket, de kvázi hitelt is adott az 1891-es beruházáshoz. Az sajnos nem tudható meg, hogy a törvénykezés szolnoki palotájának átadása előtt hol is székelt a bíróság, illetve, hol tartották a rabokat, de talán ez nem is a korabeli cikkek feladata, amely az akkori olvasók tájékozottságára is apellálhatott.
Számomra ugyancsak jelentős helytörténeti relevanciával bírnak a Tóth Tamás polgármester bukásához vezető, városházi panamával kapcsolatos források. Mert azt eddig is tudtam, hogy egy viszonylag sikeres városvezető – akiről életében parkot neveztek el – lényegében a Kossuth téri szabálytalanságokba bukott bele. Ám számomra csak most lett egyértelmű, hogy a lavinát Goór László, a városi javadalmi hivatal ellenőrének öngyilkossága indította el 1935-ben, ami nemcsak kollégáit rántotta a szolnoki panama ügybe, hanem a város első emberét is. És, ha azt gondolnánk, hogy a harmincas években gyorsabban dolgozott az igazságszolgáltatás, akkor tegyük hozzá: a szövevényes ügyben csak 1940-ban mentették fel, az akkor már élete alkonyán járó Tóth Tamást.
Sőt, hogy a bíróságok korabeli leterheltségére, meg az olykor inkább a felheccelt polgárok által kierőszakolt perekre egy másik példát is hozzak: a Nerfeld bankház 1931-ben – tehát a világgazdasági válság kellős közepén – bekövetkezett csődje miatti eljárásban is csak jó hat évvel később mentették fel ifj. Nerfeld Ferencet, azaz a mai Árkád helyén egykor álló palota névadó építtetőjét.
Ám miközben tényleg helytörténeti érdekességben gázol az olvasó, olyan történetek is előkerülnek a korabeli újságok lapjairól, amilyenekért minden író hálás lenne, ha az ő fejéből pattannának ki. A zsebórán és a tajtékpipán, mint örökségen pereskedő mostoha és fiú története Móra Ferenci kis színes. Az utolsó emberevők vagy éppen az áramszünetet kihasználó és a padláson meg a villámhárítón keresztül megszökő rab történeke talán Móriczért kiállt. Viszont Rejtő Jenői sztori a fegyőré, akit Pestre küldenek egy rabbal, hogy aztán onnan női foglyokat hozzon vonaton Szolnokra, ám a családos, jó egzisztenciájú férfi fejét elcsavarja az egyik hölgy, aminek sikkasztás, menekülés, félreértés, végül csehszlovákiai disszidálás, aztán meg a honvágy miatti hazatérés lesz a vége.
Parádés mesék, amiket az élet írt, és amelyeket vétek lett volna veszni hagyni. Még szerencse, hogy a bíróság környékén is vannak olyan szakmájukat szeretők, akik tudják: nemcsak a jelen, de a múlt is fontos.
