(ÉV VÉGI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2018. október 8-án jelent meg először.)

Gyerekkoromban roppant büszke tudtam lenni, ha valahol a város határain kívül olyan termékkel találkoztam, amit Szolnokon gyártottak. Ez persze elsősorban a TOMI mosópor lehetett, olykor valami papíripari termék vagy éppen bálázógép, netán a Szolnoki Cukorgyár emblémájával ellátott süvegcukor. Mert a BVM termékei vagy éppen az ÁÉV munkái inkább helyben voltak láthatóak, a Jármű vagy a Kőolaj produktumait pedig nehezen lehetett hétköznapi termékre fordítani. Ugyanakkor a nyolcvanas években szinte valamennyi nagy szolnoki gyárat vagy munkáltatóját fel tudtam sorolni, sőt akár a telephelyüket is megmutathattam volna, mert annyira hozzátartoztak a mindennapokhoz. Arra jártak a buszok, valami ismerős vagy valakinek a valakije dolgozott ott.

Arról nem is beszélve, hogy ezek a vállalatok nemcsak a termelés révén voltak jelen a város életében. Irigykedve néztem a néhai tiszaligeti vállalati üdülőket, amelyek egykor pontos leképezései voltak a legnagyobb szolnoki cégeknek. De sok cég azért is fontos volt azéppen nem ott dolgozó szolnokiaknak is, mert működő művelődési házuk, strandjuk, sportpályájuk, horgásztanyájuk, a város határain kívüli jobb vállalati üdülőjük, sőt, olykor gyerektáboruk volt. És akkor még nem beszéltünk az irodaházaikról vagy éppen a lakótelepeikről, amelyek a városképet is meghatározták.

Persze mindenek az alapjait nem az előző rendszer rakta le. A ma már nem létező Cukorgyár még az első világháború előtt született, hogy majdnem pontosan egy évszázaddal később a jelképének számító kéménye is ledőljön. A strandját talán még ma is árulják, sportpályáját a gaz veri fel, lakótelepe viszont örökre megőrzi a néhai gyár emlékét. Miként az ugyancsak még a szocializmus előtt létrehozott Szolnoki Papírgyárból is már csak a lassan helyi védettségre érett lakótelep marad meg. Pedig abban a gyárban még a nyolcvanas években is hatalmas fejlesztések zajlottak, és a rendszerváltás után is sokszor úgy tűnt: nem vész kárba a korábbi évtizedek sok tízmilliárdnyi beruházása.

Szolnok egyetlen, valóban, szocialista nagy üzeme azonban a Tiszamenti Vegyiművek (TVM), azaz a Vegyi volt a Tószegi út végén. Ami az előbbiektől eltérően, legalább részben életben maradt. Sőt, a néhai focipályáján még ma is rúgják a bőrt. Különlegességét talán az adta, hogy lakótelepe – saját stranddal, művelődési házzal, bolttal, sőt márkázott presszóval – miatt szinte város volt a városban. Legfontosabb termékének reklámja pedig úgy magasodott Szolnok legnagyobb kereszteződése fölé, mint valami templomtorony. Azt pedig mindenki tudta a városban, hogy hol is van az 1-es és a 2-es busz végállomása.

Számomra a TVM-hez és a TOMI-hoz hasonló hírnévvel bírt a néhai Mezőgép. A Cukorgyár után álló üzemben olyan speciális mezőgazdasági gépeket gyártottak, amelyek szinte minden magyar téesz és állami gazdaság gépparkjában ott voltak, így nem nagyon lehetett az országon úgy átutazni, hogy valamelyik település határában ne láthassunk ilyeneket. Mivel volt szerencsém ebben az üzemben anno kéthetes nyári gyakorlatot is eltölteni, bennem úgy maradt meg az egész, mint egy nagyon modern, fejlett, kulturált hely. Korszerű irodák, számítógépek, a főépületben orvosi rendelő, étterem.

És persze nem hagyható ki az emlékeimben élő többi üzem sem a felsorolásból. A számomra misztikus nevű Beton és Vasbetonipari Művek (BVM), vagy éppen az ÁÉV – 47-es számú Állami Építőipari Vállalat -, aminek pazar irodaháza volt az Ady Endre úton. De ott volt az akkor még név nélküli – ma Nagysándor Józsefről elnevezett – összekötő úton álló Kenyérgyár, a maga jellegzetes tornyával, vagy éppen a Volán 7-es számú vállalata a vasúti átjáró előtt, hogy a Dohányfermentálót vagy éppen a Május 1 Ruhagyárat ki ne felejtsem. Na és a város körül működő téeszek, amelyeket egy idő után a szomszéd falvak gazdaságai kebeleztek be, és külön történetet érdemelnének a két sokáig regnáló elnökükkel.

Milyen érdekes egyébként, hogy a gyerekkoromban is meghatározó nagy üzemek közül tulajdonképpen a legrégebbi maradt meg eredeti formájában: a Jármű. Ami szerintem Szolnok legrégebbi munkáltatója is, hiszen már a XIX. század közepén létezett. És ugyanúgy volt saját lakótelepe, művelődési háza – ami bennem a sorozások miatt hagyott örök nyomot -, mint a szocializmusban született „testvéreinek”. Sőt a legviccesebb nevű céges élelmiszerbolt – Dízel – is élénken él emlékezetemben.

Félreértés ne essék: nem sírom vissza az ötéves tervekben gondolkodó, tervteljesítésben érdekelt, sokszor nyugati kölcsönök lélegeztető-gépén tengődő szocialista nagyipart. De mivel gyerekkorom elvitathatatlan részei, néha jól esik emlékezni arra, hogy ezek a gyárak mennyivel többet jelentettek Szolnoknak, mint sok tízezer ember munkahelye. Mert például hányan tudják feltenni azt a kérdést: te melyik cég óvodájába jártál?

(Fotók forrása: Nagy Zsolt, Danka István, Fortepan)