Czibulás Péter valószínű, hogy már első színházi élményeimnek is része és befolyásolója volt a hetvenes években, hiszen 1967-ben szerződött Szolnokra, szűk évtizeddel előbb, minthogy engem először vittek oda. Néhány pesti év kivételével annyira hűséges maradt ehhez a színházhoz és városhoz – ahol nemcsak játszott, de valóban élt is -, hogy fájóan rövid élete végéig itt maradt. Igazából persze csak a visszaszerződése után emlékszem rám, ami nagyjából egybeesett az én valódi színházra eszmélésemmel, meg a szolnoki teátrum legfényesebb időszakával, Schwajda második igazgatósága idején. A Derzsi-féle Bánk bánban láttam először, aztán a Rátonyi Róbert rendezte Csárdáskirálynő utolsó felvonásában. Majd pontosan az lett Czibulás Péter a számomra is, amiről ebben a 2007-es emlékkönyvben Verebes István ír: a szolnoki színház nélkülözhetetlen tartozéka, része, eleme, aki nélkül más lett a teátrum.
Darvas Iván – akivel a legendás Amadeusban játszott együtt – úgy emlékszik rá ugyancsak ebben az emlékkönyvben, hogy Czibulás nem volt korszakos színész, de olyan fregoli, azaz minden szerepre használható művész volt, amilyenek nélkül nincs kiugró alakítás, nincs jó előadás, egyáltalán színház sincs. Próbálom felidézni Czibulás Péter szerepeit – a kötet végén nem teljes, de így is remek felsorolása található ennek -, és tényleg soha nem főszerepek ugranak be róla, hanem rettentő fontos mellékszerepek, karakteralakítások. Ő volt az untermann, aki nélkül az ugyancsak legendás Osztrigás Miciben se Szacsvay, se Hernádi, se Törőcsik nem tudott volna olyan parádés lenni. Amiből talán az is következik, hogy a Vígszínházban, a Várszínházban és a Szolnokon töltött bő négy évtizedes pályája során tényleg a legnagyobbak méltó, és sajnos kevésbé ismert és emlegetett partnere lehetett.
Én csak a színpadon láthattam. Soha nem beszéltünk, legfeljebb láttam Szolnok utcáin. De mindig olyannak képzeltem, amilyennek a rá emlékező pályatársai leírják. Egy huncut, ugratásra mindig kész, nevető és nevettető színész, aki ugyanakkor végtelenül komolyan vette mindazt, ami a színpadon történik. Minden bizonnyal ez is kellett ahhoz, hogy halála után két évvel elkészüljön a nevét viselő kút a színház hátulján, helyet kapjon a Damjanich Múzeum Szolnoki Pantheonjában, bérletet nevezzenek el róla, és egy ilyen remek könyv jelenhessen meg róla.
Amit persze egyre hidegrázósabb kézbe venni. Tiszai Lajos, a város és a megye tényleg legendás és nagy tudású írója, újságírója szerkesztette, aki szinte mindent tudott a szolnoki színházról is. Előszavát Valkó Misi bácsi írta, aki nemcsak minden darabot láthatott a Tisza-parti teátrumban, de értett és elemzett is. Iszonyatosan fájó, hogy a Czibulásra emlékezők között egyre többen vannak olyanok – Sebestyén Éva, Hollósi Frigyes, Schwajda György -, akik túlélték, ám már nincsenek közöttünk.
Tudom, nem születhetett volna meg ez a könyv Czibulás Péter felesége, Ignátz Éva nélkül, akinek neve nélkül ugyancsak alig találnánk az elmúlt fél évszázadból szigligetis színlapot. Akinek nemcsak azért lehetünk hálásak, mert ezzel a könyvvel hozzájárult A Czibulás emlékének a megőrzéséhez, hanem mert a Szigligeti közel négy évtizedéről is kincset adott nekünk. Mert eszméletlen jó fotók, hiányosságában is hiánypótló előadásjegyzék, az emlékező pályatársak írásaiból pedig korszellem és hangulat marad így ránk.
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy sajnos egyre több olyan halottja van ennek a teátrumnak, akik hasonló könyveket érdemelnének. Amihez persze nem tudom, hol lehet hivatalosan hozzájutni – milyen jó lenne, ha minden szolnoki könyvesboltban kapható lenne -, úgyhogy én azoknak is hálás vagyok, akik tizenegy évvel a megjelenés után a kezembe adták. Mert jó volt – sőt, néha kell is – megidézni Czibulás Pétert a színészt, az embert és a korát meg teátrumát.
(A felhasznált fotók a Czibulás emlékkönyvből valók)
