Azért annak is van egyfajta pikantériája, hogy ez a történet közel harminc évvel a rendszerváltás és az NDK felbomlása, meg majdnem harminc 1956-os ünnepség után került be a köztudatba. Jutott el Magyarországra. Hogy tudniillik valahol Németországban volt egy érettségire készülő – tehát 1938-39-ben született -, a maga nemében elit iskolába járó osztály, amelynek tagjai 1956 októberében, egy tanóra elején két perc néma csenddel fejezték ki szolidaritásukat a magyar forradalom iránt. Aminek aztán az életüket derékba törő, teljesen felforgató következményei lettek. Azaz élt a szocialista Német Demokratikus Köztársaságban, majd a kapitalista Német Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben nagyjából másfél tucat ember, akik ötvenéves korukig lényegében megbélyegezettek, üldözöttek voltak, mert fiatalon együtt éreztek a magyarokkal. Ne is feszegessük, hány ilyen történettel adós a honi történetírás, meg a vastagon kistafírozott kutatói hálózat. Kicsit pironkodom.
De emiatt nem szeretnék senkit sem elriasztani ettől a remek filmtől. Még akkor sem – vagy pláne akkor nem -, ha lassan herótja van az ötvenhatos megemlékezésektől. A Lars Kraume – aki nagyjából a rendszerváltások környékén kezdte filmes pályáját – által írt és rendezett mozi ugyanis mentes mindenféle kötelező pátosztól, igazságosztástól, izzadságszagú átkosozástól. Egy példamutatóan végigvezetett, ugyanakkor több szálon futó, jellemekre és személyes sorsokra épített történet. Komolyan mondom, hogy az elmúlt évek XX. századi történelmével foglalkozó német játékfilmesekhez beiratkozhatna néhány kurzusra a magyar filmes szakma, mielőtt nekiugrik történelmi művek létrehozásának. A néma forradalomban ugyanis van lendület, a fiatalok fiatalok, nem hiányzik a szerelmi szál és a korosztályi konfliktusok sem. Miközben hiteles környezetben, gyönyörűen fényképezve és fényelve zajlik a történetmesélés.
Ami csak részben szól rólunk meg az 1956-os forradalomról. A néma forradalom a kommunista eszme nevében elkövetett ámokfutás embereket megnyomorító történeteit mutatja el. Parádés és valószínűleg mélyen igaz a munkásból gyorstalpalók után iskolaigazgatóvá lett, a kommunizmusban mélyen hívő iskolaigazgató sztorija. Nem kevésbé, az elsőre mellékszereplőnek tűnő Erik története, aki apja, általa csak részben ismert mítoszát cipeli. Vagy ott van a két főhős közül Theo és apjának gyönyörűen megrajzolt kapcsolata, amiben elhangzik a film egyik legfontosabb mondata, ami a szocializmus és minden diktatúra alapja: azért nem megy el, még ha bántják és kisemmizik is, mert ott született. És persze nagyon fontos az egész némaságot kitaláló Kurt és tanácselnök apjának a végül tragédiával végződő viszonya.
Soha jobbkor nem kerülhetett volna a magyar mozikba ez a film. Amit nézhetünk úgy is, hogy jé, egyszer történt nálunk valami olyan, ami távoli, ismeretlen embereket is megmozdulása késztetett. Vagy úgy, mint a keleti blokk Holtköltők társaságát, amiben nem elsősorban a zord szülők, hanem inkább a zord rendszer tudta megpecsételni olyan fiatalok sorsát, akik pedig csak magukat és a hangjukat keresték, akik csak feszegették a kijelölt határokat, de egyébként leginkább élni és szeretni szerettek volna. Meg egy remek játékfilmként is, ami minden művészi küldök nézés nélkül, remek színészekkel és profi stábbal készült el.
De bárhogy is nézzük, szerintem nem lehet elsiklani afelett, hogy A néma forradalom egy hatalmas figyelmeztetés és felkiáltójel: ilyen is megtörténhetett velünk Európában. Talán tanulhatnánk belőle!
(A filmet október 23-án a Tisza mozi is vetíti.)
