Az egész azzal kezdődött, hogy a hosszú hétvége egyik családi ebédjéhez kerestünk helyet. Bennem pedig felötlött, hogy ha már beülünk valahová, akkor ne a megszokott helyek felé vegyük az irányt, hanem próbáljunk ki valami – számunkra – újat. Így ugrott be a szolnoki Lugas Vendéglő, ami mellett ki tudja, hányszor elmentünk már a Thököly úton. Megmondom őszintén, az elhelyezkedése miatt kicsit ódzkodtam tőle – bocsánat, de a környékről nekem mindig a Kisgyepi kocsma ugrik be -, ám innen-onnan jöttek olyan vélemények, hogy minden előítélet ellenére is érdemes kipróbálni a helyet.
Mielőtt felkerekedtünk, asztalt foglaltam, mert nincs annál borzasztóbb, mint éhesen elkullogni valahonnan. Túl óvatos voltam? Egyáltalán nem. Hűvös volt már ahhoz, hogy a jó órás ebédet a szabadban is jól esett volna eltölteni. Azt hiszem, azon a szombaton máshogy nem lett volna délben asztalunk. Ami ígéretes előjelnek tűnt.
Miként az is mindig jó jel, ha egy vendéglő előtt nem lehet leparkolni. A Lugas esetében azonban bontsuk ki a teljes igazságot: itt talán akkor sem könnyű megállni, ha a személyzet autóval jön dolgozni, meg valamelyik beszállító beugrik. Azt hiszem, senki nem csodálkozik azon, ha néhányan a forgalmas 32-es túloldalán parkolnak vagy kocsibejárókat állnak el. A Lugasban messze több az asztal, mint körülötte az autóhely. Sokfelé van ilyen a világban.
Maga a hely építészetileg, berendezésben, dizájnban semmi különöset nem ígér vagy mutat. Mondjuk azt, hogy elsőre ez egy kellemes, kockás abroszos, házias vendéglő benyomását kelti. Olyan helyét, amilyenből a nálunk szerencsésebb múltú városokban minden utcában van legalább egy. Amelyek egyáltalán nem akarják küllemükkel azt a hamis látszatot kelteni, hogy náluk gasztronómiai különlegességek vagy csodák eshetnek meg. Nem, egyszerűen, házias ételekkel igyekeznek jóllakatni a betérőt. És ez sokszor tisztességes vállalás. Szolnoknak is el kellene bírnia sok ilyen ars poeticával megnyitott vendéglőt.
Azt tekintsük a magyar vendéglátás ki nem nőhető, talán a szocializmus éveire visszavezethető betegségének, hogy sok helyen azt hiszik: egy étterem attól jó, ha hosszú az étlapja. Ez tévedés. Mert mindenki tisztában van azzal, hogy egy hosszú étlapot csak viszonylag nagy területű konyhával, megfelelő létszámú személyzettel lehet teljesíteni, amikre az asztaloknak helyet adó helyiségek méretéből és a pincérek számából könnyen vissza lehet következtetni. A melegítést, a mikrózást, a kellemetlen bűvészkedést persze meg lehet úszni, vagy legfeljebb lesznek egyszer látott vendégek. Nem tudom, a szolnoki Lugas miért ragaszkodik, próbálkozik túlméretezett kínálással, azt viszont elismerem: nem nagyon fogtunk mellé.
Az orjaleves gazdagon például igazi hétvégi húsleves volt. Emberes adag, rendes tésztával, vállalható tartalommal és jópofa tálalással. A gyümölcsleves viszont inkább tévedés volt, és nemcsak a megrendelő részéről. A második fogásnak választott Huszártarisznya volt annyira jó, mint amilyen vicces a neve. Nem volt túlgondolva, de egy szavam sem lehet rá: házias volt, pont olyan, amit a hétvégi ebédként kívánhat az ember. És a lábszárpörkölt is teljesen rendben volt. Miként a desszertként tálalt vaníliás palacsinta is elnyert a rendelők tetszését, én meg tulajdonképpen elkönyveltem, hogy túrógombócból is annyiféle van, mint Lugas étteremből.
Egyszóval a szolnoki Lugas Vendéglőben nem történt velünk semmi különös. Amiért mentünk – egy hétvégi családi ebéd -, becsülettel megkaptuk. Nem vertek át, az árakkal nem húztak le, tulajdonképpen minden ízletes, tisztaság van, és a pincér hölgyek sem tegeznek. Tehát ebből nem lesz Michelin csillag, de mindannyian tudjuk: nem is az a cél. Kockásabrosz, házias koszt, normális hely és kiszolgálás. Néha tényleg nem kell ennél több. Sőt, sokszor ez is pont elég ahhoz, hogy valakiből visszatérő vendég legyen.
