2025.10.14. (kedd)

Egy anya vagy egy család

Egy anya vagy egy család

Dátum:

Kifejezőbb vagy egyedibb címet is választhattak volna az elsőfilmes Szilágyi Zsófia mozijának. Amit vágni is lehetett volna kicsit bátrabban. Az Egy nap jól indult a nemzetközi fesztiválokon és a hazai mozikban is. Ezért érthetetlen, hogy lényegében lekerült a filmszínházak műsoráról.

Ha rákeresnek Szilágyi Zsófia új filmjének a címére – Egy nap -, ne lepődjenek meg, ha elsőre nem a magyar alkotást dobja ki a világháló. És még csak nem is az Anne Hathaway főszereplésével 2011-ben bemutatott amerikai filmmel lesz tele a képernyőjük, hanem olasz, német és további amerikai alkotásokkal, amelyeknek a címében szerepel ez a szókapcsolat. Mondhatnánk, hogy nem szerencsés már használt filmcímmel operálni, de mit tegyünk, ha ez fejezi ki legjobban a történetet vagy a mondandót. Mondhatnánk, ha nem láttuk volna már a magyar Egy napot, aminek ennél semmitmondóbb, a lényegre kevésbé utaló címet – nem, ez a film nem egy nap alatt játszódik – nehéz lett volna találni. Szerintem az Egy anya, az Egy család, az Egy kapcsolat – megőrizve az egy szót, mert utal arra, hogy a történet és szereplői egyek a sok közül -, és még sorolhatnám, sokkal közelebb vinne a történethez.

Ami egy látszólag jobb módú – a képek alapján Budapest II. kerületében, valahol a Rózsa-domb alján élő -, két értelmiségi szülőből és három gyerekből álló család megbicsakló életébe enged bepillantást. A tipikus család kifejezést azért nem használnám, mert az olyanok inkább lakótelepeken és vidéken élnek, de fogadjuk el, hogy a rendező és a forgatókönyv író világa Budához kötődik. Használhatnám a tipikus szót a családmodell – három gyerek – miatt, de pontosan tudjuk, hogy ez egy politikai álom, mintsem a magyar valóság. Talán éppen azért, amit az Egy nap jól megmutat: egy értelmiségi szülőkkel megáldott család három gyerekkel, ma (is) kész anyagi lecsúszás. Ne szépítsük: Szilágyi Zsófia filmje már-már dokumentarista jelleggel mutatja meg a középosztálynak gondolt csoportok kilátástalanságát, azt, ahogy a nagyszülők kölcsönei és segítsége nélkül folyamatos kötéltánc az életük, ami fényévekre van a polgári jóléttől!

Talán részben ez is vezet ahhoz a válsághoz, amiről a film szól. Amit a magam részéről inkább sztereotípiának, semmint tipikusnak neveznék. Ugyanakkor kiválóan alkalmas arra, hogy felpörgesse az egyébként szürke hétköznapokat. Történjen valami a reggeli indulás rutinja, a munkahelyi csörték, a délutáni gyerek logisztika közben. Azaz azokban a hétköznapokban, amit azért minden család parádésan tud bonyolítani, például a gyerekek rengeteg különórájával, amit Budapesten, de talán a nagyvárosokban is hatványozottan tesz zökkenők nélkül kivitelezhetetlenné a közlekedés.

Összességében nem vagyok elájulva a nemzetközi porondon jól indult, és a hazai mozikban is egész jól teljesítő Szilágyi filmtől. Nemcsak azért, mert legalább negyedóra fölösleges benne. Inkább azért, mert érezhetően nem sikerült kitalálni a film végét, lezárását, megoldását. El lett maszatolva. Az viszont ki kell emelni, hogy parádés gyerekszereplőket sikerült Szamosi Zsófia – aki az anyát, a megcsalt feleséget alakítja – mellé találni. A legnagyobb gyereket, a meg nem hallgatott és értett kiskamaszt alakító Barcza Ambrus szerintem a film legjobb színésze. Varga-Blaskó Zorka, aki az óvodáskorú középső lány, úgy él a kamera előtt, mintha ez lenne a mindennapi közege. És még a legkisebb fiúcskát, Gárdos Márkot is úgy sikerült instruálni a kamera előtt, mintha az eszköz, meg az egész stáb ott se lett volna. A három gyerek egyetlen pillanatra sem esik ki a karakteréből, néz ki a kamera mögé. Ha van valami, ami miatt Szilágyi Zsófia megérdemli a második játékfilm lehetőségét, akkor éppen a gyerekszínészeinek a vezetése.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Párhuzamos valóság

Mikve, A tizenkét dühös ember, Névtelenül, Mindszentyeia. Példák, amik bizonyítják: Szolnokon is lehet velőtrázóan jó színházat csinálni. Immár a Bakaruhában című előadása is világosan megmutatja, nem vagyunk elátkozva és a színészeinkkel sincs baj. Csak létezik egy másik világ.

Rácsodálkozni Pólyára

Régen rendeztek ennyire szolnoki, ugyanakkor Szolnok határain túl is érvényes kiállítást a Damjanich János Múzeumban, mint amilyen a most megnyílt, Pólya Tibor munkásságát bemutató tárlat. Festő, karikatúrista, reklámgrafikus, Szolnok szülötte és megörökítője.

Szánalmas Ferik

Ez a cikk az Ajánlom rovat azon darabja, amelyben olyan termékről írok, amit nem ajánlok. Tímár Péter Zimmer Ferijének második része ugyanis nézőként vállalhatatlan. Gyártóként, kifizetőhelyként minden bizonnyal kevésbé az, hiszen pár tízmillió forint a közösből persze benne van.

Lukas, Svejk és a többiek

Méltó zárása az évadnak a Molnár László rendezésében bemutatott Svejk. Barabás Botond és Mészáros István párosa parádés, miközben mellettük a társulat szinte minden tagjának van alkalma remekelni. A kelet-európai kisember tragikus komédiája száz évvel a nagy háború után.