A két szinte egyforma fotó nagyjából egy hónap különbséggel készült a Várkonyi téri ABC melletti átjárónál, a Szántó körút és a Vas utca között. Nem tudom, mikor került a felirat a forgalmas körútról is jól látható falra, először október 22-én örökítettem meg (első kép). Aztán titkon bíztam abban, hogy másnak is szemet szúr, mást is bántani fog, és mire legközelebb arra járok, eltűnik. Tévedtem. A felirat november 18-án is ugyanott díszelgett (többi kép). Egy olyan úton, ami egy iskolához, a városi zeneiskolához vezet, ami egy kisebb lakótelepet köt össze a belvárossal, ami egy forgalmasabb ABC mellett van. Ahol immár legalább egy hónapja egy csomó gyerek – a jövő nemzedéke – is láthatja, és vonhatja le a következtetést: ha a felnőttek nem festik le, akkor a felirat biztosan rendben van.
Tudom, hasonló téma kapcsán néhányszor már leírtam a következőket, de a más szellemi nívón állókkal való vita elkerülése érdekében ismét megteszem. Az ilyen és hasonló mocskok kapcsán nem az a megoldás, hogy „ha nem tetszik, menj oda és mázold le”. Részben azért, mert nem szeretnék kabátlopási ügybe keveredni amiatt, hogy ott állok a felirat előtt ecsettel meg egy vödör festékkel. Illetve azért sem, hogy más tulajdonán végzek bármiféle beavatkozást, amit nyugodtan tekinthetnek rongálásnak is. Amit én tehetek, hogy kiabálok, mert nem szeretnék vétkesek között a némaságommal cinkos lenni. És jóval többről van szó, mint egy feliratról és annak lemázolásáról.
Ez a szöveg ugyanis közös szégyenünk. Aki a városban jár, és ezt látja, netán heteken, hónapokon keresztül újra és újra szembesül a mocsok változatlanságával, az mit gondolhat rólunk, szolnokiakról? Hogy egyetértünk vele. Osztjuk a mocskolódó véleményét. Azaz szimplán rasszisták, fajgyűlölők, modern fasiszták vagyunk, akik általánosítva kívánják egy népcsoport pusztulását.
Remélem, hogy a nagy többség, azok, akikkel együtt szeretem magamat szolnokinak vallani, most felhorkan, és ezt kikérik magának! Háborog, hogy nem, mi nem ilyenek vagyunk. Mert lehet, hogy egyes emberekkel, konkrét személyekkel, viselkedésükkel és viselt dolgaikkal olykor van problémánk, sőt néha bennünk is elszakad a cérna, butaságokat beszélünk vagy gondolunk, de ettől még soha nem kívánjuk egyetlen népcsoport, közösség pusztulását. Legyenek azok akár velünk élők, akár tőlünk távol lakók. Verbális szinten sem. Hiszen vannak keserű történelmi tapasztalataink. És nem feltétlenül csak a második világháborúból. Elég az alig negyedszázaddal ezelőtti délszláv válságra gondolni, amikor egy-egy nemzetiséghez tartozás elegendő indok volt szomszédok, iskolatársak, munkatársak lemészárlásához. De idézhetnénk a nagyjából ugyanabban az időben zajló afrikai hutu-tuszi ellentétet, amiben ugyanúgy arc nélküli mészárosok végeztek általuk nem ismert gyerekekkel, nőkkel, fiatalokkal és aggastyánokkal. Vagy, hogy időben se kelljen messzire menni: idézhetjük a Szíriában zajló etnikai, vallási alapú módszeres gyilkosságokat. Amelyek mind-mind először gondolatban, aztán szóban, végül írásban rögzített általánosításokkal, kirekesztésekkel, gyűlölködésekkel indultak a módszeres uszítás majd a mészárlás felé.
Nem, mi, szolnokiak nem vagyunk, nem lehetünk ilyenek. Ahol a cigányokat azért bántják, mert cigányok, ott, mi cigányok vagyunk. Gondolom én. Reménykedve, hogy nem vagyok egyedül. Mert akkor előbb-utóbb valami illetékesnek, hivatalos személynek is szemet szúr ez a felirat, és jogszabály adta lehetőségekkel élve eltakarítja, eltakaríttatja. Tőlem lehet ő rendőr, közterületes, önkormányzati képviselő, vagy bármelyik hivatal munkatársa, aki megment bennünket ettől a közös szégyentől. Ami a mellékelt fotók tanúsága szerint lassan egy hónapja ég ránk, szolnokiakra.
