Valami nagyon elromlott. Az utóbbi hetekben azt érzem, egyre lentebb csúszunk. És most nem feltétlenül arról van szó, hogy ha ezt a szöveget részben vagy egészben megosztom valamelyik közösségi felületen, legalább tucatnyian azonnal beszólnak: „írjál inkább valami pozitívet, vagy húzzál innen”. Pedig szerintem még semmi negatívat nem mondtam, csak felvetettem valamit, ami engem foglalkoztat. Ám, ha ez nem cseng egybe a kommentelő gondolataival, frusztrációival, pillanatnyi lelki állapotával, akkor azonnal beindul a trollhenger. Ami a következő másodpercben be is gyújtja az ízléses, átgondolt, magyaros vitakultúra rakétáit.
Olykor egészen elképesztő, hogy a világ legártatlanabb, legsemlegesebb témái kapcsán alakulnak ki komoly ütésváltások. Egy szó, egy fél mondat elég ahhoz, hogy a billentyűzetük magányában megvilágosodó, kiművelt emberfők kivetkőzzenek magukból. Három-négy beszólást követően pedig már a kutyát sem érdekli, mi volt az eredeti felvetés, verbálisan püfölik egymást a résztvevők. Bevallom: olykor a hajam égnek áll, hogy a blogSzolnok egy-egy felvetése micsoda képzettársítás-láncokat képes elindítani. Esküszöm, néha vissza se tudnám fejteni az utolsó kommenttől a gyújtóbombát, ha nem lehetne visszafelé görgetni az előzményeket. Lassan semmiről – de szó szerint semmiről – nem lehet írni, nyilvánosan értekezni, mert a megjelenés pillanatában megindul a gyilkos kommentháború.
Nem azzal van bajom, amikor valaki valóban vitatkozik. Amikor az általam felvetett gondolatokkal, érvekkel, tapasztalatokkal, esetleg tudással szemben a saját gondolatait, érveit, tapasztalatait, tudását állítja. Netán veszi a fáradtságot, hogy a kommentelés előtt valóban végigolvassa az adott szöveget, időt szánva anna a felfogására, egyben kezelésére. Mert ilyenkor érdemi beszélgetést lehet folytatni, ami esetleg a másik meggyőzéséről, esetleg véleményének elfogadásáról, a különbözőség természetességéről szólhat. Kis túlzással: emberek tudunk maradni az embertelenségben. Ami tud felemelő, örömteli, építő lenni.
Ám lassan nincsenek érvek, csak kinyilatkoztatások. Amelyek csak és kizárólag azt tolerálják, ha egyformát gondolunk. És ez tökéletesen független attól, hogy valaki perpillanat kormánypárti vagy ellenzéki. Ha bármiben a másik oldalon áll, mint a kommentelő, akkor hülye, elüldözendő, elpusztítandó. Tényleg rémisztő belegondolni, hogy ha ezek a verbális indulatok kiszabadulnak a virtuális világból, és billentyűzet helyet fegyverek akadnak a kommentelők keze ügyébe, ebben az országban élő ember nem marad. Avagy szép lassan eljutunk odáig, hogy ne gondolkodj, ne legyen véleményed, ne beszélj senkivel semmiről, mert megkérdőjelezhető lesz emberi méltóságod, létezésed. Nem az állam vagy bármelyik szerve által! Nem. A hétköznapi, pártállástól független csaholók révén.
Hová süllyedtünk? Mikor veszet ki a vitakultúra, a tolerancia, a másként gondolkodás elfogadása? Mióta kellene mindenkinek a krumplilevest szeretnie, ami csak ugyanolyan krumplileves lehet? Hogyan vehette át az érvek helyét a hangerő és a brutalitás? Mi történt velünk? Miért és kik által engedtük lezülleszteni magunkat? És mire neveljük a felnövekvő generációkat? Biztos, hogy mindenki, minden kommentjét büszkén merné felolvasni a szüleinek, a gyerekeinek, az unokáinak?
Persze, tudok pozitív is lenni. Beszélgetni, diskurálni, a másik véleményét megismerni, egy másik embertől tanulni nagyon jó. Mert az ilyesmikből lehetnek azok az építőkockák, amik engem is építenek, amiért holnap azt gondolhatom, hogy ma több lettem, mint tegnap voltam. Ezek szülhetnek új kapcsolatokat, ismeretségeket, barátságokat, emberi viszonyokat. Amikre érdemes gondolni, amik mosolyt csalhatnak az arcokra.
Sőt, még pozitívabb is tudok lenni. És nem azért, mert rosszul esik, ha bántanak. Hanem amiatt, mert nem hagy el a hitem. Minden gödörnek egyszer elérünk az aljára, ahonnan már csak felfelé vezet az út.
