NYÁRI ISMÉTLÉS – Ez a cikk 2019. január 7-én jelent meg először.
Ha csak egy olyan 2019-es kerek évfordulót kellene említenem Szolnok múltjából, amelyre joggal lehetünk különösen büszkék, és érdemes lenne az ország figyelmét is felhívni rá, akkor az a Szabadság téri emlékmű felállításának 150. évfordulója lenne. Mert ugyan lehet arról némi vita, hogy az obeliszket már 1868-ban vagy csak 1869-ben, a Szolnoki csata 20. évfordulóján állították-e fel, sőt azon is polemizálhatunk, hogy ami ma ott áll, az mennyiben az eredeti, az azonban elvitathatatlan tény, hogy ez az ország első, az 1848/49-es szabadságharcról szóló emlékműve. Ráadásul felállítása – szerintem 1869 – óta nagyjából ugyanazon a helyen áll, ami az ország viharos történelmének és a szolnoki szobrok sorsának fényében ugyancsak kuriózumnak tekinthető. Mindenesetre büszke vagyok arra, hogy két évvel a Kiegyezés után, abban a birodalomban, amely ellen „lázadtunk”, ezen az akkor még csak poros alföldi kisvárosnak számító településen volt annyi – mai szóval – civil vagy polgári kurázsi, aminek köszönhetően elkészülhetett a Szabadság téri emlékmű.
Ami előtt természetesen fejet hajthatunk a Szolnoki csata 170. évfordulóján, és talán végiggondolhatjuk azt is, milyen szerepe volt a városnak a szabadságharcban, 1849-ben hányszor cserélt gazdát Szolnok, és mi is lett az akkor egymással szemben álló katonák sorsa. (Lehetne történelmi párhuzamokat vonni.) Érdemes lenne a szolnoki csata későbbi emlékezetéről is szót ejtenünk, hiszen például a második világháborút követően ezzel a témával foglalkozott a megnyíló Damjanich Múzeum első kiállítása. De megkerülhetetlen a Damjanich uszoda története is, hiszen azt éppen a Szolnoki csata 100. évfordulójára adták át a tábornok nevét viselő utcában, hogy aztán öt évvel később elkészüljön a vízilabda meccsekhez nélkülözhetetlen lelátó, ötven évvel ezelőtt pedig a fedett medencét magában rejtő tribün.
Kis túlzással a Szabadság téri emlékművel is összefüggésbe hozható mindaz, ami Szolnokon a Kiegyezés és az első világháború előtt – értelmezésem szerint a város első aranykorában – épült. Csak a kerekebb évfordulókat citálva: 135 éve (1884-ben) adták át a Városházát, idén 125 éves (1894) a Református Templom és 120 esztendős (1899) a ma már Szolnoki Galériaként funkcionáló Zsinagóga. De említhetjük a tavaly felújított Szegő Gábor Általános Iskolát, ami 1914-re készült el, a ma már csak nyomaiban létező Szolnoki Cukorgyárat, amely ugyancsak 105 évvel ezelőtt kezdte meg működését, vagy éppen Szolnok harmadik, éppen 45 éve felrobbantott Pfaff Ferenc által tervezett vasútállomását, amely 1909-re készült el teljesen. Aminek helyén egyébként éppen ötven évvel ezelőtt fogtak neki másodszor az új, mai Szolnoki Vasútállomás építésének.
És ezzel már meg is érkeztünk a XX. századba, ami több olyan évfordulót is „szült”, amelyekről hiba lenne nem beszélni, még akkor is, ha nem tudunk szabadulni a gondolattól: a történelmet a győztesek írják (meg az írástudók).
Nem biztos, hogy objektíven, de biztosan sok szó fog esni az 1919-es Tanácsköztársaságról, annak szolnoki eseményeiről és következményeiről. Volna mit kibeszélni. Már csak azért is, mert Szolnokon nemcsak 134 napig tartott az, ami máshol 133-ig, hanem amiatt is, hogy a város lényegében 75 napon keresztül frontváros volt. Arról nem beszélve, hogy a kommunista diktatúrát követően közel kilenc hónapra román megszállás alá került a város, amit a „győztes” szomszéd oly komolyan – és talán hosszabb távúnak – gondolt, hogy még teret is nevezett el a királynéjáról (mai Tiszai hajósok tere). Van szerencsém emlékezni, miként „ünnepeltük” március 21-ét 35 évvel ezelőtt, több könyvem van, ami a szolnoki proletár „hősökről” szól, de sajnos három évtized sem volt elég annak az időszaknak a reális, objektív, nem a mai haszonszerzést szem előtt tartó feltárására. Miként a Tanácsköztársaság későbbi emlékezetéről is kellene beszélnünk, hiszen például Szolnok új városközpontja alapkövének elhelyezését ötven évvel ezelőtt (1969-ben) éppen a Tanácsköztársaság és az akkori szolnoki csata ötvenedik évfordulójára időzítették.
Bár nagyon kellene, félek, mégsem lesz könnyű a második világháborúról beszélnünk. Nemcsak 80 évvel ezelőtti kitörésére kell emlékeznünk, hanem a 75 évvel ezelőtti, Szolnok történetében meghatározó utolsó előtti évére is. Mert 1944-ben Szolnok már megtapasztalhatta milyen az, ha a szövetséges légierő bombázza. Ugyanakkor pár hónappal később, néhány napra valódi frontváros lett – aminek következtében lakosainak száma tizedére csökkent -, majd november 4-én gazdát cserélt, amivel egy új korszak kezdődött Szolnok életében. És mindeközben nem feledkezhetünk meg arról a szégyenről, amit Szolnok a zsidó lakóival szemben elkövetett: az új városközpont helyén felállított gettóról, és a június végén a Cukorgyár területéről Auschwitz felé is elinduló vonatokról. Ha Szolnoknak 944 éves történetében volt fekete év, akkor az 1944 volt.
Ami épp annyira szövi át a mindennapjainkat, mint az 1989-es esztendő. Bár a rendszerváltást nem lehet egyetlen konkrét dátumhoz kötni, sőt egyetlen évhez sem, mégis ez volt az az esztendő, amikor a legtöbb jelképes esemény történt. Említhetjük az állampárt és az ellenzék átmenetről szóló tárgyalásait, Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, a KISZ és az MSZMP felbomlását, a Munkásőrség megszűnését, a Magyar Köztársaság kikiáltását, az első valódi népszavazást. És végre beszélhetnénk mindezek szolnoki vonatkozásairól is. Mert lehet relativizálni, a mából magyarázni, kisebbíteni a 30 évvel ezelőtt történteket, az szerintem elvitathatatlan, hogy a szocializmus után akkor egy másik világba csöppentünk. Az más kérdés, hogy harminc év alatt hová jutottunk, mit tudunk felmutatni. Viszont erről is csak akkor tudnánk normálisan szót váltani, ha 1989-et végre kibeszélnénk. Lassan egy emberöltő telt el, de még mindig nem tudunk objektíven gondolkodni a frissen alakult pártok szolnoki szervezeteiről, a történések helyi szereplőiről vagy mondjuk a spontán privatizációról, netán a „Nálunk a legsötétebb a Hajnal” feliratot is felvonultató jelképes médiafoglalásról.
Hiba vagy magyaros önmarcangolás lenne azonban csak ilyen megosztó dolgokat betenni a 2019-es évfordulók lajstromába. Mert 85 éve (1934) avatták fel a róla elnevezett parkban Verseghy Ferenc szobrát. Hatvanöt éve (1954) nyert először bajnoki címet a Szolnoki Dózsa vízilabda csapata. Ötven éves a Bartók Béla Kamarakórus és negyven a Szolnoki Főiskola ősének tekinthető kihelyezett kereskedelmi és vendéltáóipari főiskolai képzés, miközben hetven az a Kilián György Repülő-hajózó Tiszti Iskola, amiből aztán 1961-ben ugyancsak felsőoktatási intézmény lett. A Tiszavirág-híd alapköve pedig éppen tíz esztendeje került a földbe.
És, hogy egy számomra kedves évfordulóval zárjam a 2019-es felsorolást: negyven évvel ezelőtt, 1979-ben az ENSZ határozata alapján, „A gyermekek nemzetközi évét”, azaz a gyerekeket ünnepelték. Bennem legalábbis így maradt meg az az év a rengeteg programjával és a hozzá kapcsolódó mindenféle kiadványokkal. Viszont, ha nyitott szemmel járunk Szolnokon, több olyan emléktáblát is felfedezhetünk, amelyek ugyancsak a „Nemzetközi Gyermekév” tiszteletére átadott beruházásokról szólnak. Amelyek közül a legnagyobb az akkori Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (MMIK) volt, amelyet 1979 nyarán adtak át, hogy ma már Aba Novák Agóraként működjön.
