NYÁRI ISMÉTLÉS – Ez az írás 2019. január 31-én jelent meg először.
Fából vaskarika egy sétát ülve kezdeni, mégis először az 1948-ban létrehozott Alföldi Vendéglátó Vállalat Magyar utcai éttermébe invitálom Önöket. A legendás Alföldibe, aminek végre valami magyarázatot kaptam a névadására. A hely jelentősége pedig abban állt a hetvenes évek elején, hogy az egyébként főleg üzemi étkezdéket működtető vállalat valódi vendéglőként, al a carte étteremként nyitotta meg a belvárosban. Nagyon büszkék lehettek a helyre, mert két fotót is betettek a Szolnok iparát bemutató, de lényegében a város jelentősebb vállalatait felvonultató kiadványba.
És, ha már fáról volt szó, akkor következzen egy valóban fával foglalkozó, és lassan harminc éve nem létező cég márkaboltjának a fotója. A szolnoki Bútorgyár – hogy ez volt-e a pontos neve, a 900 éves Szolnok ipara című kiadványból nem derül ki, de így említik – márkaboltja látható a képen, ami akkor a Vörös hadsereg útján volt, ám az épület ma is ott áll a Tószegi úton, a kórházzal szemben. A cég méreteit talán érzékelteti, hogy 1972-ben közel 600 dolgozója volt. Ami érthető, hiszen a felfutó házgyári építkezéshez a beépített konyhabútor is hozzátartozott, amelyek közül sok ebben a gyárban készült. De természetesen nem panelekbe is került a termékeikből, így ha ma szétnéznénk a szolnoki konyhákban, talán össze tudnánk szedni az egykori Bútorgyár teljes termékpalettáját.
Ezeknek a képeknek a készítése idején nagyon sok házat és középületet a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat húzott fel, így az ő munkájukat dicséri a MÁV Kórház, a Tallinn városrész háztömbjei, de a Cukorgyár és a Papírgyár egykori rekonstrukciója is. Az építőiparnak akkoriban is jól mehetett, így nem meglepő, hogy az egyik legszebb irodaház volt az övék, amely erősen átalakítva ma is ott áll az Ady Endre út végén, közel a Thököly körforgalomhoz. Hogy az épület homlokzatát díszítő Simon Ferenc domborművet miért kellett az „eltűnt szolnoki szobrok” közé száműzni, számomra rejtély, de talán egyszer majd elszámol vele valaki.
Egyébként nem az ÁÉV volt az egyetlen építőipari cég a hetvenes évek elején, Szolnokon. Hiszen ott volt még a Szolnok megyei Tanács Építési és Szerelőipari Vállalata – akik például felújították a Zsinagógát, illetve kivitelezték a könyv elején látható Felszabadulási emlékművet -, a Szolnoki Építő, Javító és Szolgáltató Vállalat – akik a Ságvári körúti gyógyszertárat és a Tallinn városrész óvodáját építették -, és még a Szolnoki Építő- és Szakipari Szövetkezet is. De akadt munka bőven, hiszen a lakosságának a csúcsát csak 1985-ben elérő városnak például kenyérgyárra is szükséges volt. Ami ezek szerint valamikor a hetvenes évek elején épült, ma már a Béres Gyógyszergyár tulajdona.
Lehet vitatkozni, de azt hiszem, olykor egész fantáziadús épületek is születtek Szolnokon. Az ÁÉV mellett a másik ilyen kedvencem a Megyei Tanács Vasipari Vállalatának székháza, ami a kilencvenes évekig a Hunyadi és a Bercsényi utcák találkozásánál állt, ott ahol ma a kagylós benzinkút van. Sajnos ezen a képen nem látszik, hogy az épület Hunyadi utca felőli oldalán volt-e valami műalkotás, vagy csak lehullott vakolatot vélem annak. Az azonban biztos, hogy a világítós cégfelirat és a kötelező vörös csillag mellett a kerítésnek is megadták a módját. Miként látszik ez a maga nemében gyönyörű épülettől balra.
Természetesen nem minden épület sikerült különlegesre. A Szolnok és környéke Bőripari Szövetkezet üzemháza – magyarul elől az irodarész, hátul a géptermek – például nem túl igényes, ellenben a mai napig ott áll a Baross utca és a Mátyás király út kereszteződésében, a 24 emeletes tövében. Igaz, jó ideje már nem termelő üzem. De hát ez a kép még akkoriban készült, amikor a főleg férfiakat foglalkoztató nehézipari üzemek mellé, a feleségeknek is munkát biztosító könnyűipar telepítése és fejlesztés is szempont volt.
És, ha már egy vendéglátóipari egységben kezdtük ezt a virtuális sétát, fejezzük is be egy ilyenben!
Már csak azért is, mert szerintem az art deco szocialista másodvirágzásának egy parádésan gyönyörű, belsőépítészeti példáját nézhetjük meg. Amikor először megláttam, egyszerűen nem találtam szavakat: pazar, elképesztő, eszméletlen. Sajnos nincsenek róla személyes emlékeim, de ez bizony a mai Szapáry úton – a fotózás idején éppen Sávári körúton – üresen árválkodó Tünde, leánykori nevén Kádár cukrászda előtere. Amelyet az 1949-ben létrehozott, jórészt az államosított cukrászdákat megkapó Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat működtetett. A könyv készítésekor 879 (!) dolgozója volt cégnek, és olyan helyek tartoztak hozzá, mint a Múzeum étterem, az Éva presszó, a Tiszaliget bejáratánál 1970-ben megnyílt Aranylakat vagy éppen a Bástya, a Zagyva, a Rétes és a Tünde cukrászda. Ez utóbbiban nemcsak káprázató környezet, de bizony „Omnia kávészalon” is várta az igényesebb vendégeket a hetvenes évek elején.
