Annak idején a Ságvári körút felől érkeztünk a Vörös Csillag, majd a Szapáry útról a Nemzeti moziba, és bármilyen furcsán hangzik, nem az egykori Nemzeti szállón, hanem a mellette lévő ipartestületi épületen keresztül jutottunk el a pénztárig. Azon a hosszú, lambériázott folyosón, ahol a fejünk fölött magyar mozicsillagok mosolyogtak ránk keretezett képekről. (A képek ma is megvannak, a bezárt pénztárban felstócolva.) Emlékeim szerint két lengőajtón keresztül jutottunk be a mozi előterébe? De erről majd később, hiszen ma már azon az úton nem lehet bejutni, elfalazták. Engem a Sütő utca felől, a vetítések végén használt kijáratok felől engedtek be. A sötét folyosón keresztül juthattam be az egykori moziba.

A nézőtéren már nincsenek meg a székek, lényegében üres. Nincs a helyén az egykori mozivászon és a függöny sem, miként a vászon mögötti technika is hiányzik. Viszont ott van még az a jellegzetes barna fakeret, ami a vásznat fogta közre, és a helyén van a sárga-barna (vagy valami hasonló) színű falburkolat, a lambéria és az ajtók bordó függönyei is. Szívszorító. Tulajdonképpen alig láttam valamit, csak a vaku fénye és a mobilom zseblámpa funkciója segített felidézni a termet. A termet, ahol nem tudnám megmondani, hány filmet láttam. Nem ritkán teltházak mellett, olykor napokkal korábban megvéve a jegyet. Azt hiszem, nekem örökre a Vörös Csillag marad „A mozi”, ahol kicsit Salvatore lehetek a saját Cinema Paradiso-mban.

Emlékeznek a mozi karzatára?

Az egyetlen hely, ahol még ma is a helyükön vannak a székek. Ha azok a székek mesélni tudnának! Meg kellett érni, hogy az embernek joga legyen fentre jegyet váltani. Évekig csak lentről bámultam felfelé. Mint most. A vaku vényénél, hogy a padlóról felkavart porszemek között lássam az erkélyt, a Vörös Csillag jellegzetes falburkolatát, és fönt a kis ablakokat, amin keresztül számomra minden alkalommal életre kelt a csoda.

Azt hiszem, itt fertőződtem meg. Micimackó, Soha, sehol, senkinek, Túsztörténet. Felsorolni sem tudom.

Korabeli technika. Hét gomb, amikkel, a két emelettel fentebb ülő mozigépésznek lehetett üzenni a nagyterem végéből. Akkor, amikor még nem volt mobil, adóvevő, de valahogy kapcsolatot kellett tartaniuk a nézőtéri ügyelőknek, jegyszedőknek és a kattogó gép mellett, a pici ablakok mögött ülő gépészekkel. Akiknek, annak idején figyelnie kellett, hogy a hang és a kép összeérjen, a film ne égjen, szakadjon, ne fejjel lefelé legyen – mert akkor bizony fütyült a közönség. Talán nem is sejtve, hogy a gépésznek mennyi dolga volt vetítés közben. Mert a legtöbb film nem fért rá egy tekercsre, cserélgetni kellett, a lejátszott tekercseket pedig visszacsévélve kellett betenni a vonaton küldözgetett fémládákba.

Két ajtón keresztül lehetett bejutni a 18 szék szélességű, emlékeim szerint legalább 20 soros terembe. Az előtérben ma is világos van, és por.

Lassan két évtizede nem nagyon járt erre senki, Azóta, hogy megnyílt a Szolnok Plázában a multiplex. A Nemzetinek nem a nézők elpártolása tette be a kaput, hanem a forgalmazók döntése: nem adhattak többé új filmeket a régi moziban.

Üresen maradt a nézőtér, a gépterem, és az előtér is, ahol annak idején ruhatár működött, büfé volt, meg persze plakátok a havi műsorral és speciális, feliratozott fotók az aktuális filmekről.

Ebbe a tükrös előtérbe érkeztünk annak idején, ha már megvettük a mozijegyünket. Innen lehetett feljutni az erkélyre, innen nyíltak a mosdók. Sőt, mint most kiderült számomra, valamikor innen indulva, a mosdók mellett elhaladva lehetett kijutni a kertmoziba is, ami vagy negyven éve még működött a Vörös Csillag melletti, Sütő utcai telken. Ott, ahol a rendszerváltás után a város első autószalonja nyílt, ahol ma csak gaztenger és szemét terem. De vissza a moziba! Ami a megye premier filmszínháza volt, és a legtöbbször a fővárosi, országos premierekkel együtt mutatta be az új filmeket.

Kihagyhatatlan volt, hogy lenézzek az erkélyről. A sötét teremre. Ami csak vaku segítségével, fotón mutatta meg magét. Üresen. Porosan. Szomorúan? Inkább régi emlékekkel tele. Gondoljanak bele, a közel négyszáz fős teremben heti tizennégy vagy még több előadás volt, azaz havonta akár húszezer nézőt is fogadhatott. Szerintem nincs olyan szolnoki, Szolnok környéki, aki ne járt volna ebben a moziban. Akit ne fűzne valamilyen emlék ezekhez a falakhoz. Amik fölött lehet, hogy eljárt az idő, de talán többre lennének érdemesek, mintsem, üresen álljanak. A 125 éve építeni kezdett Nemzeti szálló mögött.