Három évtizeddel ezelőtt az egyik legfontosabb világpolitikai esemény volt, hogy a Szovjetunió befejezte csapatai kivonását Afganisztánból, ahol a világhatalomnak közel egy évtized alatt sem sikerült megszilárdítania pozícióit, és lerakni a szocializmus alapjait. Azt hiszem, Magyarországról és Szolnokról nézve sokkal fontosabb volt, hogy február elején bejelentették a nálunk állomásozó szovjet csapatok részleges kivonását. Bár a négy szolnoki laktanyát nem érintette a 10 ezer fős létszámcsökkentés, a 11 létesítmény felszámolása valamint 450 tank, 200 löveg és 3000 gépkocsi kivonása, azért 45 év után ez fontos lépésnek tűnt. Igaz, akkor még úgy gondolták, hogy elbíbelődhetnek ezzel 1990 végéig, a többiek meg maradhatnak. Aztán a történelem máshogy alakult, így két és fél évvel később az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot.
Érdemes egy bekezdést szánni a magyar hadseregnek is. A korabeli újságok arról is írtak, hogy február közepén 27500 fiatal szerel le, két héttel később pedig 28500-an öltik magukra a mundért. Amiben akkor nem volt semmi meglepő, még létezett a kötelező sorkatonai szolgálat, ami 1989-ben másfél évet vett el a fiatalok életéből. Annál érdekesebb, hogy a téma farvizén megjelentek az első hírek a fegyver nélküli, illetve az alternatív – azaz laktanyán kívüli, civil – katonai szolgálat lehetőségéről. Meglengetve azt a nem túl kedvező lehetőséget, hogy aki nem akar 18 hónapra bevonulni az operett hadseregbe, az három éven keresztül ingyen dolgozhat valahol. Ugyancsak terv volt az előfelvételisek bevonulásának a módosítása. Azaz, hogy a felsőoktatásba felvett fiúknak ne tanulmányaik megkezdése előtt, hanem csak a diploma után kelljen katonáskodniuk. Az 1989 februárjában még távoli tervek azonban abban a felgyorsult évben hamar megvalósultak, hisz ősszel már egyetemre és nem a laktanyákba mehettek a felvettek.
Áttérve a tényleg helyi vonatkozású hírekre, harminc évvel ezelőtt a helyi napilap a legnagyobb terjedelemben – általában a címlapon indítva – a megyei pártértekezlettel, annak előzményeivel és következményeivel foglalkozott. A témák többsége a mából nézve érdektelenné vált világnézeti meg a párt megújítását taglaló blabla, igaz, Grósz Károly, az állampárt akkori vezetője még 20-25 éves terv készítésére bíztatta párttársait. Pikánsabb, hogy a megyei napilap hasábjain, az Egri Sándor által hosszú cikksorozatban kirobbantott állami lakásokkal és a Tabán építésével kapcsolatos panamák a pártértekezletre – sőt a megyei tanácsra és az ügyészségre – is eljutottak, azaz nem lehetett szőnyeg alá söpörni, amit az újság megírt. Ugyancsak érdekes, hogy kisebb balhé kerekedett abból, amikor a Majoros Károly, addigra nyugdíjba vonult megyei első titkár ellen indítandó fegyelmiről nem a helyi újság, hanem a Magyar Rádió Esti Krónikája számolt be először. Magyarázkodni kellett: mindez nem függött össze azzal, hogy a napilap a megye pártbizottság lapja.
Persze csak a mából nézve könnyű a korabeli eseményeket az érdektelen végjáték szemszögéből bemutatni. Ugyanis 1989 februárjában, legalábbis a megyei napilapot olvasva még egyáltalán nem tűnt lefutottnak a mérkőzés. A Munkásőrség vezetői még rendszeresen értekeztek, a Hazafias Népfront március 15-ei összefogásra bíztatott, a szakszervezet, a KISZ és persze a párt is a megújulás lehetőségét kereste. Miközben a Pálfyban és a Tiszaparti gimnáziumban a Ki tud többet a Szovjetunióról? című vetélkedő megyei döntője zajlott, a Papírgyárban meg munkásgyűlésen emlékeztek meg a Magyar-Szovjet barátsági szerződés aláírásának 41. évfordulójáról.
Ugyanakkor már kopogtatott az új világ. Az Állami Bér és Munkaügyi Hivatal elismerte, hogy az 1988-ban végzett 130 ezer fiatalból 4200-nak nem jutott munka, azaz munkanélküliként kezdték felnőtt életüket. Megszűnt az OTP lakossági betétgyűjtési monopóliuma, és a többi kereskedelmi bank is jogot kapott erre. Február végén pedig hirtelen megszaporodtak a nem az állampártról szóló cikkek. Sőt, a Független Kisgazda Párt alelnökével, a szolnoki kötődésű Mizsei Bélával fél oldalas interjú is megjelent, nem sokkal azelőtt, hogy az FKGP első kizárási hullámáról is beszámoltak volna. De helyet kapott az MDF és a Magyar Szociáldemokrata Párt is, sőt az Észak-Koreába tervezett Világ Ifjúsági Találkozón való magyar részvétel kapcsán az ifjúsági szervezetek között számon tartott Fidesz véleménye is megjelenhetett.
Akkoriban talán kevés szolnokit érdekelt, hogy a városi tanács 1,5 milliárd forinttal elfogadta Szolnok 1989-es költségvetését, amiben mindössze 40 millió jutott új beruházásra, a Kőrösi úti ravatalozó építésére. Ugyanakkor néhány cikkből kiolvasható volt, hogy az új Tisza-híd – ma már Szent István-híd – és a Szolnok belvárosát elkerülő 4-es főút építése nem került ki a tervek közül. A frissen kinevezett miniszter is hitet tett a beruházás mellett, sőt megjelent, hogy az építkezéshez szükséges kisajátításokra 60 millió forint, az 1989-es előkészítő munkákra pedig 250 millió állami forint áll rendelkezésre – ami Szolnok költségvetésének nagyjából a hatoda volt. Bejelentették azt is, hogy a tavaszi áradások után elkezdődhet az építkezés, és 1992-ben birtokba vehetik a közlekedők az új hidat. Milyen szerencse, hogy a rendszerváltás legalább ennek a tervnek nem tett keresztbe.
(A 3. és 4. fotó Nagy Zsolt, az 5. kép pedig Danka István munkája.)
