A Most van most közönségtalálkozója olyan volt számomra, mint egy kínos, családi, ünnepi összejövetel. Amikor bár tudjuk a szeretteink hibáit, zavar is a viselkedésük meg a viselt dolgaik, de inkább bájosan elcsevegünk, nem szítjuk a feszültséget, mert mégiscsak szeretjük őket. Bízunk benne vagy hitegetjük magunkat, hogy ők is tisztában vannak a gyengeségeikkel, ezért hunyunk szemet felettük. És inkább próbálunk a külvilág számára egy ideális családnak tűnni. Kultúremberek vagyunk, nem szállunk bele a szeretteinkbe, és csak a családi összejövetel után magunkban dühöngünk, hogy hát semmi nem igaz, ami elhangzott, óriási bajok vannak, amiről beszélnünk kellene.
Alapvetés, hogy szeretem a magyar filmeket, örülök, hogy készülnek. Szeretem a közönségtalálkozókat, mert egyszerűen kellenek ahhoz, hogy még többen járjanak moziba. És tisztelem mások álmait, a befektetett munkát. Ezért keresem közönség előtt az olyan kérdéseket, amivel elfedhetőek a gyengeségek, meg a hibák. Az írás magányában azonban ki kell adnom a dühömet. A Most van most című új magyar filmről a forgatókönyvírók, a rendező, a szereplők és a forgalmazó is valóban úgy gondolja, hogy közönség elé engedhető? Vállalható?
A Most van most azzal indul, hogy egy mennyasszony (Tompos Kátya) elrohan az esküvőjéről. Újszerű felvetés? Aztán behuppan egy éppen arra járó taxiba, amit egy fiatal, jóképű, eredeti szakmájából kiábrándult srác (Mohai Tamás) vezet. Látatlanban kitalálják, hogy mi lesz a végkifejlet? Mindettől persze még láthattunk volna egy pörgős, rengeteg apró sztorit felvonultató, érzelmi hullámvasúton járó remek filmet, vagy legalább egy B kategóriás amerikai családi mozira hajazó alkotást. Ehelyett viszont kaptunk körülbelül 20 perc autóreklámot – C4 Picasso balról, jobbról, mezőn, autópályán, előröl, hátulról -, másik 20 percnyi, alapvetően unalmas dialógust az autóban, 20 perc kínosan semmi történést – ilyenkor látszik a Filmalap utolsó vágási jogának értelme -, és mondjuk 30 percnyi játékfilmet. Remek mellékszereplőkkel: Básti Juli, Elek Ferenc, Scherer Péter, Kovács Lehel, Lovas Rozi.
Azon gondolkodtam a film után, hogy milyen kegyetlen filmekben szerepelni. Mert ugye van egy forgatókönyv, ami elolvasva, magunkban vetítve még jó is lehet. Aztán történik valami a kamerák előtt, a színész jól is érezheti magát, sőt a rendező és az egész stáb ígéretesen dolgozhat. Hónapokkal később viszont összeáll valami, amire nem mondhatja egy színész, hogy nem erre szerződtem, nem ezt akartam, hagyjatok ki belőle. Ilyesmit maximum a nem látható alkotók mondhatnak, amire volt is már példa Magyarországon. A színészeknek viszont marad a szégyenkezés meg az önfelmentő magyarázkodás. Mert Scherer Péter, Elek Ferenc, Lovas Rozi hiába remek a maga alakításában, egy olyan filmben szerepelnek, ami összességében mégiscsak inkább problémás, mintsem vállalható.
Pedig volt egy alapvetően jó ötlet. A kapcsolatokkal szegélyezett múlttal való szembenézés, egyúttal a hátralévő élet első pillanatainak másként való megélése. Amikből születhetett volna akár egy mély dráma, akár egy szerethető romantikus film, vagy egy parádés, gondolatokon alapuló vígjáték. Ehelyett egy végtelen road movie pereg, aminek a végkifejlete is hamis és sántít. És még csak azt se tudom mondani, hogy a főszereplők megmentik. Nem. Mohai Tamásra nem illet ez a szerep, végig kívülálló, idegesítő. Tompos Kátya meg olyan, mintha a hat évvel ezelőtti Coming out-ot folytatta volna. A rendezőnek sok minden mellett a színészvezetés sem sikerült.
A Most van most című új magyar filmet, amit Szajki Péter rendezett – a Nejem, nőm, csajom és az Intim fejlövés rendezője – a feleségével közösen írt forgatókönyvből, a Nemzeti Filmalap támogatása nélkül, jó szívvel senkinek sem ajánlom. Legfeljebb akkor váltsanak rá jegyet, ha éreznek némi szeretet vagy felelősséget a magyar film és a hazai mozik iránt. Mert akkor, mint egy hosszabb családi találkozó, valahogy végigszenvedhető.
