Kár lenne tagadni, hogy negyven körül és afölött mindenki részt vett a Tanácsköztársaság évfordulóinak a megünneplésében. Bennem például élénken él a 65. évfordulóra, kifejezetten az úttörőknek – ne tagadjuk, azok is voltunk mindannyian – rendezett országos játék, ami azzal kezdődött, hogy a Kossuth rádió mondta be a jelet, amire indult a riadólánc. Aztán egész nap valami kékszínű sapkában, homlokunkon vörös csillaggal rohangáltunk, meg vetélkedtünk, sőt, talán valami óriási tábortűz is volt az iskola udvarán. Meg emlékszem a KISZ-tagok avatására – ez is szinte mindenki volt – a március 21-ei ünnepségeken, na és a FIN-re, azaz a Forradalmi Ifjúsági Napokra, amivel sikerült egybemosni március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét. Negyven körül és afölött ne tagadjuk, hogy ott voltunk, részt vettünk, és bizony-bizony: működtettük!
Mint tegnap megírtam, azokban az időkben nagyon sok olyan utcában járhattunk Szolnokon is, amelyek nevük alapján a Tanácsköztársaságra, meg az ilyen-olyan „hőseikre” emlékeztethettek. Én például a Tanácsköztársaság útra jártam suliba. Az egyik legjobb haverom a Kun Bélán lakott, kedvenc tanárom a Molnár Annán, de lányok miatt sokat jártam az Orosz Györgyre meg az Ecsekire is. A Fürst Sándoron pedig olyan sok háztömb körülit futottam, hogy már csak ezért is utálhattam volna. Arról nem is beszélve, hogy 1989-ig naponta mutatta nekem is a Kossuth téri Munkásmozgalmi szobor, hogy honnan jöttünk és hová tartunk.
Aztán jött a rendszerváltás, és a „három tavasz ünnepéből” egy maradt, de az nemzeti lett és végre szabadnap. Eltűntek szobrok – nem kevés márvánnyal és fémmel együtt -, utcanevek, meg persze addig megkérdőjelezhetetlen ünnepségek, amelyeknek a végén mindig elhangzott, hogy „énekeljük el együtt az Internacionálét”. És viszonylag gyorsan kezdtek kiderülni addig elhallgatott tények, például a Szolnokon is iskola névadó Szamuely Tiborról, az őrjöngő Lenin-fiúkról, az apjáért induló és aljas módon lemészárolt szolnoki diákról. És sokszor úgy tűnt, az addig hangoztatott emberi gyarlóságok és végtelen aljasságok kisebbíthetőek, ha kiderül, hogy a másik oldal is bővelkedett hasonlóan szar alakokban.
Egy dolgot azonban biztos nem sikerült kiderítenünk az elmúlt három évtizedben: hogy pontosan, objektíven mi is történt ebben az országban, abban a bizonyos 133 napban. Mi vezetett a rövid huszadik század (1918-1989) első forradalmához, ha egyáltalán az volt? Beszélhetünk-e arról a négy és fél hónapról anélkül, hogy ne öntsük nyakon mindazzal, amit a kommunizmusról később tapasztalt és tanult a világ? Valóban úgy kell-e tennünk, mintha meg sem történt volna, vagy ha megtörtént, akkor csak vérről és mocsokról beszélhetünk, és kizárólag azok felelősek érte, akik aktív részesei voltak? A korábbi évek, az országot szakadékba taszító háború, és az abban aktív szerepet vállaló politika és politikai csoportok nem?
Az sajnálatos, de világos, hogy a rendszerváltással nem tudunk mit kezdeni, hiszen szinte minden szereplője még köztünk jár, sokuk mást gondol ma, mint akkor. Hasonló okból feldolgozhatatlan a Kádár-kor, hiszen az ország lakosságának többsége mégiscsak ott volt Kádár köpönyege alatt. Elfogadni nem tudom, de értem én, hogy 1956-ról se lehet még objektíven beszélni, hiszen sok szubjektív tanú van még közöttünk. Talán ugyanezért, meg az érzett szégyenért nem tudjuk kibeszélni a holokausztot és a második világháborúsban játszott szerepünket sem. De, hogy ezzel a száz évvel ezelőtti eseménnyel, amit aztán közel fél évszázadon keresztül, egyoldalú tudás birtokában kellett ünnepelnünk, több emberöltő távolságból se tudjunk mit kezdeni, az nemcsak elképesztő, de ránk nézve szomorú is.
Persze tudom, hogy hiába nincsenek már szemtanúk, még mindig lehet a politikai haszonszerzésre játszani, ami a szememben egy fikarcnyival sem jobb, mint a rendszerváltásig működő hülyítés. Meg azt is el tudom fogadni, ha valaki azt mondja: minek ezzel foglalkozni, nem fog tőle növekedni a GDP. Ugyanakkor bennem mégiscsak az motoszkál, hogy az emberiségnek – és bizony nekünk, magyaroknak és szolnokiaknak is – tanulni kellene a múltunkból, de az csak akkor lehetséges, ha azt valóban ismerjük. Mert a szobrok ledöntése, az utcák átkeresztelése, az éveken át tartó stabil hallgatás lehetett egyfajta reakció, de ideje lenne szembenézni mindazzal, ami velünk és jórészt itt, Szolnokon is történt.
