„Az iskola mellett volt régen egy víztorony?” Nézte csodálkozva három tizenéves lány az Aba-Novák Agóra Erkel Ferenc Galériájában – a régi épület emeletén – a Dr. Vincze Gyula ügyvéd képeslapgyűjteményéből rendezett kiállítás egyik felnagyított képeslapját. Mert nem volt alá, mellé, vagy bárhová kiírva, hogy a Szegő/Belvárosi/Koltói iskolára csak nagyon hasonlít a Baross utcai egykori polgári fiúiskola épülete, ami mellett valóban ott a víztorony, viszont ma már egyáltalán nem úgy néz ki, mint száz éve, ráadásul nem is iskola, hanem rendőrség. Nem tudtam megállni, hogy ne bújjon elő belőlem a kiugrott pedagógus, önkéntes tárlatvezetővé változtam. És talán én csodálkoztam a legjobban, hogy a három lány milyen figyelmesen és lelkesen hallgatták, hogy mit érdemes nézni, észrevenni azokon a százhúsz vagy éppen csak hatvan évvel ezelőtt készült szolnoki felvételeken.
Amiket eddig háromszor néztem meg. Részben gyűjtői kíváncsiságból, részben meg azért, mert mindig akadt valaki, akinek „magyaráznom kellett”. Például a Pelikán parkoló helyén, a hetvenes évekig álló Madas-házról, ami nem ugyanaz, mint a Jászkürt utca sarkán megmaradt bérház. Vagy éppen a Boldog Sándor István utca torkolatában, a hatvanas évek elejéig létezett Kereskedelmi Bank szecessziós épületéről, amit nem az állampárt székházának építése miatt kellett lebontani. És mindkettő kapcsán hosszan lehetett volna mesélni például a 33-as áruházról és Madas Mihály meggyilkolásáról, vagy éppen Szigeti Henrikről és az ő képeslappá lett szolnoki fotóiról.
Bogarásztam ezt a háromszáz, többségében kinagyított, leginkább az első világháború előtti időszak Szolnokát bemutató képeslapot, és rácsodálkoztam, hogy a várossal, a város múltjával is komolyan foglalkozók mennyire nem ismerik ennek a településnek a történetét. Pedig ezeken a képeslapokon nagyon sok részlet ott van. Például az a szűk két esztendő, amíg nem volt a Tiszán „közúti” híd, mert az utolsó, fából ácsoltat már elvitte a jeges ár, a vasból és betonból épült, eddigi legszebbet pedig még nem építették fel. Hát igen, voltak, akiknek ezt meséltem és mutogattam a tablók között ugrálva, hogy a három állapot érthető legyen.
Alapvetően imádom ezt a kiállítást. És komolyan gondolom, hogy egy ilyennek nem három hétig, hanem folyamatosan kellene lennie Szolnokon. Igaz, csak úgy, hogy magyarázó szövegek is kerülnek a képekhez, sőt talán térkép is mutatja, hogy az adott felvétel hol készült. Arról nem is beszélve? De hagyjuk, mert nem szeretném, ha az maradna meg bárkiben, hogy savanyú a szőlő, mert nem én csináltam, nem az én gyűjteményem került a falakra. Maradjunk annyiban, hogy sok mindent máshogy oldottam volna meg. Ez azonban nem csökkenti Dr. Vincze Gyula érdemeit, aki szenvedélyesen gyűjti, és olykor közszemlére teszi a Szolnokról fennmaradt ábrázolásokat. Miként az ezt a mostani kiállítást létrehozó Magó Károly, Szathmáry István és Kósa Károly és az egésznek helyet adó Agóra érdemeit sem. Mert szerintem ez eddig az év legfontosabb szolnoki kiállítása, amit legalább annyi embernek kellene látnia, mint ahányan a Munkácsyt megnézték, hiszen ezek a képek is szépek, rólunk mesélnek, és a gyökereinket mutatják. Igen, ez a kiállítás mi vagyunk.
(Május 5-ig még megtekinthetik, sőt, lehet, hogy össze is futunk a tablók előtt!)
