A nyár elején már írtam a Tabán (p)anno című nagyszerű kiállításról, ami szeptember 30-ig még megtekinthető a Szolnoki Galériában. A két szintet elfoglaló tárlat Szolnok mára csak nevében fennmaradt, egyébként egyetlen háza kivételével teljesen eltűnt, több száz éven át létező városrészét mutatja be. Megidézi többek között a hely középkori múltját, az elmúlt másfél évszázad iratokkal is igazolható lakosságát, és természetesen a Tabán festőkre gyakorolt hatását. Szerintem az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb helytörténeti, időszaki kiállítása.
Amihez kapcsolódóan a Damjanich János Múzeum kiadásában és Kaposvári Gyöngyi szerkesztésében egy kiállítási katalógusnak is beillő, ám annál jóval többnek tekintendő kötet is megjelent Tabán (p)anno, tények és vallomások a szolnoki Tabánról címmel. A tizenhárom, elképesztően gazdagon illusztrált dolgozat ugyanis a középkortól kezdve meséli el Szolnok talán legrégebbi lakóövezetének történetét. És nemcsak múzeumi munkatársaktól elvárható tudományos alapossággal, mégis érthetően megírt dolgozatokkal, hanem egykori tabániak szívszorítóan személyes emlékezéseivel is. A kötet egyik legnagyobb érdeme, hogy a szűk 170 oldalon nem akar egy visszahivatkozható, akadémiai színvonalú monográfia lenni, inkább közérthető, szerethető történetek gyűjteménye. És, ha már az előző bekezdés végén azt írtam, hogy a Tabán (p)anno az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb helytörténeti kiállítása, akkor a hasonló címmel kiadott könyvre is ilyesmit kell mondanom: nagyon régen jelent meg Szolnokról ehhez fogható helytörténeti kötet. Aminek minden lokálpatrióta könyvespolcán ott kellene lennie.
Számomra rendkívül izgalmas volt olvasni Gulyás Katalin Külváros a belvárosban, avagy kis tabáni tér- és társadalomrajz című dolgozatát, aminek segítségével szinte benyithatunk a városrész házainak kapuin, és szembejönnek az egykor ott lakó iparosok, földművesek, halászok vagy éppen kishivatalnokok. Nagyon jó szerkesztői érzékre vall, hogy a kötet közepén, ezt követik az egykori tabániak visszaemlékezései. Így ha már belépünk a kiskertekbe, nemcsak azt tudjuk, mivel foglalkoznak az ott lakók, de azt is, miként telnek a szürke hétköznapok, hogyan ért össze a munka, a család és a lakhatás. Gyönyörű személyes történetek, amelyek mindegyike után rám tört a vágy, hogy jó lett volna legalább csak egyszer szaladgálni a zegzugos Tabánban.
A városrészben, ami nagyjából fél évszázada esélyt kaphatott volna arra, hogy Szolnok turisztikai mágnese legyen, megőrződjön és ne csak egy kiállítás vagy egy könyv lapjain lehessen megidézni. De Szolnok nem élt ezzel a lehetőséggel, mert egy falucskának nem lehetett helye a modern nagyváros közepén. Sirathatjuk. És talán az utolsó pillanatban összeállított kiállítás és könyv révén emlékezhetünk rá. Sajnálva, hogy nincs időgép, de örülve, hogy van Damjanich Múzeum.
(A felhasznált fotók a Tabán (p)anno – Tények és vallomások a szolnoki Tabánról című kötetből valók – Damjanich Múzeum, Szolnok, 2019.)
