Amíg nem néztem meg a Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának új kiállítását, addig azt gondoltam, hogy a régi iratok új rendszer által vezérelt, politikai megsemmisítése a XX. század aljas találmánya. Aztán „A szó elszáll – az írás megmarad?” című tárlat megnyitóján, az ötletgazda és főrendező Mucsi László levéltárostól megtudtam, hogy ezzel a módszerrel már az 1849/49-es szabadságharc után éltek a győztesek. A Szolnoki Levéltár tárlóiban ugyanis látható olyan hirdetmény, amely a Kossuth bankók elpusztítására utasít, miként olyan községi jegyzőkönyvek és iratok is, amelyekből a szabadságharc idején tett, a Habsburgokra nézve kellemetlen bejegyzéseket törölték. De persze a módszert majd a XX. században fejlesztik tökéletesre.
A kiállítás megnyitóján a rádiós Molnár Róberttel arról beszélgettünk, hogy azért szeretünk a Szolnoki Levéltár megnyitóira járni, mert mindig kitalálnak valami különlegeset. Ez alkalommal is olyasmiknek a megmutatására vállalkoztak, ami első hallásra lehetetlen. Sérült, elpusztított, hiányos iratok bemutatására. Mintha egy múzeum arra tenne kísérletet, hogy az ellopott műkincseit kiakasztja a falra. A Pozsonyi utcai intézmény vállalkozása mégis sikerült. Sőt!
Eddig azt se tudtam, hogy miért olyan szegényesek a megyénkre vonatkozó XVIII. század előtti iratok. És mi köze ennek Thökölyhez meg a Füleki várhoz. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg mindent nem is Szolnokon, hanem Egerben őriznek rólunk. Mert bár az írásbeliség több ezer éves, és mi, magyarok is bő ezer esztendeje igyekszünk sok mindent írásba foglalni, és Gutenberg találmánya is évszázadokkal ezelőtt eljutott hozzánk, azért ki kell mondanunk: ha nem is elszáll az írás, de nagyon sérülékeny.
A levéltári kiállítás nagyon jól – és fájón – érzékelteti, mi minden történhet egy, az örökkévalóságnak szánt, de minimum az emberi emlékezetet kiegészíteni igyekvő irattal. Leöntik tintával. Víz éri. Mindenféle bogarak szétrágják. Szakad, több helyre kerül. Elporlik. És mindez még csak a fizika meg kémia törvényeiből következő „természetes” sérülés, amik ellen azért a mai levéltárak már igyekeznek védekezni. A nagyobb kárt természetesen az emberi nemtörődömség és a primitív aljasság okozta és okozhatja.
Szolnok történetének fontos momentuma, amikor az ötvenes években Kaposvári Gyula a papírgyár őrlőgépeiből mentette a világháború előtt keletkezett iratokat, dokumentumokat és ma már felbecsülhetetlen értékű könyveket. A Levéltár friss kiállításán kiderül, nem volt egyedül. Sőt, mint a kiállítás megnyitóján Csönge Attila, igazgató elmondta: Szedő Antal, a megye akkori, egyetlen levéltárnoka is hasonló, vagy talán nagyobb volumenű mentést végzett. És nemcsak szolnoki, de idekeveredett debreceni iratokat is megmentett a „múltat végképp eltörölni” szemlélet tombolása közben.
A június végéig, akár tárlatvezetéssel is látogatható kiállítás elsőre nem egy vizuális ingerbomba. Közelebbről megnézve azonban kuriózumok sokasága. Az iratokat versenyszerűen begyűjtő MÉH telep, vagy a dokumentumok mellett melegedő szovjet katona installációjával, és a rengeteg, különlegesen sérült irattal. Amiket nézegetve azért felvetődik egy kérdés: mi lesz a ma keletkező dokumentumokkal? Merthogy a tíz éve még használt floppynak már nincs lyuk a gépeinken, az alig másfél évtizedes telefonon lévő hangfájl szinte visszahallgathatatlan, a legelső számítógépeken írt anyagok elővarázsolhatatlanok. Csak, amikor kilép az ember a Szolnoki Levéltár legújabb kiállításáról, akkor döbben rá: a múltunkat őrző dokumentumok sorsa a jövőben talán veszélyeztetettebb, mint amikor még csak a víz, a rágcsálók és a barbár politikusok pusztíthatták azokat.
(„A szó elszáll – az írás megmarad?” Iratpusztulások Jász-Nagykun-Szolnok Megyében című kiállítás megtekinthető 2020. június 30-ig a JNK Szolnok Megyei Levéltár épületében, a Pozsonyi út 40-42. szám alatt)
