2025.08.27. (szerda)

Gézára várva

Gézára várva

Dátum:

Nem kell sok minden egy kellemes színházi estéhez. Szolnokon sem. Olykor elég egy jól megcsavart és megírt történet. Két remek színésznővel, akiket értő kezek vezetnek a színen. Mindez a Szín-Mű-Helyben azzal jár, hogy bár hetvenen ülünk a nézőtéren, de mintha csak hárman lennénk.

Közhellyel kezdem, bár néha úgy tűnik, ez nem mindenki számár egyértelmű: mai, hétköznapi történetből is lehet remek színházi előadást csinálni. Persze sokkal könnyebb, ha az alapokat az a Szakonyi Károly rakja le, aki az Adáshibával örökre beírta magát a magyar irodalom és színjátszás történetébe. Aki nem mellesleg, nyolcvanon túl is képes évtizedekkel fiatalabbakról, mégsem a múltba révedően írni. A szolnoki Szín-Mű-Helyben Málnay Levente által színpadra állított Két nő és… című darabja úgy kortárs, hogy kortalannak is nevezhető, merthogy örök témát feszeget: a megcsalt feleség és a szerető kapcsolatát, meg mindazt, ami e mögött felbukkanhat.

Nehéz a poénok lelövése nélkül írni az előadásról. Bevallom őszintén, nekem egészen sokára esett le, hogy mi is a történet mozgatórugója. Miközben a szobaszínház aprócska nézőterén azért menetközben is hallatszottak a suttogó megfejtések. De nem bánom. Leginkább azért, mert így visszagondolva, nem bennem van a hiba, hogy nem vagyok Colombo. Hanem a rendezésnek és a két színésznőnek köszönhetően vitt magával a történet, amit akkor csak fejtettem meg, amikor dramaturgiailag az alkotók akarták. Akik végig játszottak velem, akikkel az utolsó pillanatig együtt játszottunk.

Nemcsak a Szín-Mű-Hely adottságai miatt. Ahol teltház révén is bent ült még rajtam kívül vagy hetven ember. Hanem Radó Denise és Gombos Judit miatt. Akik úgy pörgették ezt a különös és nagyon jól megcsavart történetet, mintha hárman lennénk abban a lakásban. És nekem mesélnének, valami harmadik barátnőnek, akinek valahol a mérleg nyelvének is kellene lennie, meg kellő empátiával is illene viseltetnie a két nő külön története, nyomora és szenvedése iránt. A két felvonás másfél órájában néha tényleg azt éreztem, hogy mindjárt kiszólnak nekem, vagy megkínálnak konyakkal, esetleg vasalnom vagy hajat beraknom kell. Vagy, mintha a nem kért harmadik szereplő kérdéseire reagáltak volna, amikor továbbfűztek egy-egy szálat.

Egy pillanatra sem akarom azt állítani, hogy a világirodalom csúcsait kóstolgattuk, vagy az évszázad színházi előadása született. Nem. Nem is vártam. Mint a Szín-Mű-Helyben oly sokszor, ezúttal is szereztek nekem egy kellemes estét. Egy jó történettel, aminek megvolt az eleje és a vége, amit a legnagyobb természetességgel keltet életre két tüneményes nő (akik épp ettől nevezhetők színésznőnek). Kikapcsolódtam, játszótárs voltam, elgondolkodtam. Igen, a férfi-nő kapcsolat teljesen soha meg nem fejthető bugyrairól. És ez nekem sokszor nemhogy elég, de felemelő is. Hát kell ennél több?

És, hogy kicsoda Géza? És mi történik vele? Eszem ágában sincs elmondani. Tessék elmenni a Szín-Mű-Helybe, és megtudni, hogy a három pont mit is jelent a Két nő és… cím végén! Géza! Gézák!

(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Szolnok második aranykora?

A Szolnoknál, a Tiszán átívelő első vas közúti híd két felrobbantása is keretezheti azt az időszakot, amiről szó lesz a Szandaszőlősi Művelődési Ház Helyismereti Klubjában január 14-én. Madas-ház, Cukorgyári bérház, postapalota, Bábaképző. Szolnoki épületek a két háború közötti időszakból.

Vizuális történetmesélés

Nem tudom, hogy a Kozma Károly képeiből összeállított kiállítás rendezői akartak-e összefüggést vagy párhuzamot találni a földszinti és az emeleti képek között, bennem mindenesetre megállt az ütő, amikor felfedeztem. Igaz, a fotók enélkül is szépek és mesélők.

Kár, hogy csak a szemnek

Mi lesz egy színházi jelmezzel, miután lekerül műsorról a darab, amihez készült? Ez a kérdés az idén 25 éves szolnoki Jelmez-Art munkáit éppen csak felvillantó kiállítást nézegetve jutott eszembe. Egy túlzottan szerény és túlzottan rövid ideig látható kiállítás az Aba-Novák földszintjén.

Beszélnünk kellene róla

Az egykori szocialista vállalatok privatizációjáról és későbbi sorsukról, vagy éppen a rendszerváltás előtti, kvázi "rabszolgamunkáról" nekünk is ideje lenne filmeken (is) mesélni. A kisemberek szemszögéből. Még akkor is, ha nálunk A változás valutájához hasonló alaptörténet nincs.