Igazából csak kicsit viaskodik a lelkem. Mert, ha önös érdekeimet nézem, akkor inkább el kell árulnom, hogy ez az időkapu a Sóház utca elején, a Barta-palota pincéjében van. Ott, ahol korábban is működött már vendéglátóhely, ám másfél hónapja megnyitotta kapuit a Sous Vide Bar. Ami miatt világgá kell kürtölnöm, hogy Szolnokon olyan gasztronómiai élményben volt részem, amitől csak vigyorogni tudtam, mint a vadalma, amire egyáltalán nem számítottam. Persze be kell azt is vallanom: rettegek, hogy nem sikerül ez a bátor kísérlet, nem lesznek vevők a szolnokiak a szuvidáláson alapuló konyhára. Holott nemcsak különleges, de más is, mint a megszokott, ráadásul élvezetesen finom. És ha sikerülne gyökeret vernie ennek az aprócska étteremnek, akkor az talán Szolnokra vonzana más gasztronómiai csodákat is. (Csak zárójelben: az ilyesmit a város helyében úgy támogatnám, mint a kultúrát vagy a sportot. De erről majd máskor.)
Az egész azzal kezdődött, hogy már többször szemeztem a Barta-palota pincéjében megnyílt új hellyel. Főleg, hogy az utcára kitett táblájuk szerint déli menüt is kínálnak, ami nálam a legjobb belépő egy hely kipróbálásához. Gőzöm sem volt arról, hogy mit jelent a név – újra leírom: Sous Vide Bar -, és mit takar a szuvidálás. Tényleg, csak a kísérletező hangulatunkon múlott, hogy úgy döntöttünk, költsük el ott a pénteki ebédet. Nem akarok semmiféle csattanót a végére hagyni. Nem erre számítottunk. Nem ilyesmit vártunk. Tényleg azt éreztem, mintha egy másik dimenzióba léptünk volna, vagy minimum egy világvárosban és nem Szolnokon lennénk. Ha vannak asztali örömök, akkor azok ott, egy szimplának indult hétköznapi ebéd közben nagyon ránk törtek.
Most már tudom, hogy a szuvidálást a hetvenes években, Franciaországban fejlesztették ki a libamáj elkészítésénél bekövetkező zsugorodás elkerülése végett. Lényege valami olyasmi, hogy az alapanyagok előkészítés után légmentesen lezárt tasakokba kerülnek, majd a főzés során, mindent a megfelelő, de állandó hőmérsékleten készítenek el. Amitől a húsok, a zöldségek és a gyümölcsök is a lehető legtöbbet őriznek meg tápanyagtartalmukból, színükből, textúrájukból. Tehát nem egy gyorskajáról van szó. Sőt, nekem úgy tűnik, eleve kétszer dolgozik az, aki ilyen technikát választ.
Ám, hogy megéri, arra bizonyíték volt az a marhahúsleves, ami első fogásként került elénk, és amitől először éreztük, valami különleges dologba csöppentünk. Sok helyen, sokféle marhahús-levest ettem már, de ennyire omlós és ízletes tartalmút talán még soha. Majd következett a főétel, a szuvidált kacsamell gyümölccsel. Atya ég! Hát ezt így is lehet? Tényleg egy másik dimenzióban ebédeltünk. Amit nem lehetett desszert nélkül befejezni. Ott már majdnem sírtam: gesztenyés panna cotta gyümölcsökkel. Egy félórával később se akartam inni, hogy minél tovább a számban maradjanak azok az ízek. Parádés, pazar, lenyűgöző.
És, ha valaki azt hinné, hogy minderre sokat kellett várni, az téved. Gyorsabban megebédeltünk, mint a klasszikus, szolnoki, déli menüs helyeken. Közben pedig kiderült, hogy egy szolnoki séf csinálja ezt a kis ékszerdobozt, aki a szuvidálást is maga végzi előzetesen. Szerintem szeretettel. Bár maga a hely belülről még nincs teljesen kész, de ez senkit se zavarjon. Két dologra azonban érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt itt nincs hagyományos étlap, viszont hetente új ételek kerülnek a kínálatba, igaz soha sem nagy számban. Másrészt Szolnok legújabb étterme a nyitva tartásával is kilóg a sorból, amolyan franciás időrendben dolgozik: tíztől kettőig és este hattól tízig vannak nyitva. Ráadásul tényleg elé aprócska. Így nagyon remélem, hogy hamarosan sorban kell állni az asztalaikért. Mert megérdemelnék. Mert megérdemelnénk.
