Szeretném azzal kezdeni, hogy maradjunk az objektív, történelmi tényeknél. Azonban őszintén meg kell mondanom, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy minden úgy, akkor és ott történt, ahogy tanultuk, tanítják vagy éppen a kollektív emlékezetben szerepel. De fogadjuk el, hogy a Magyar Királyság 1944-re a második világháború vesztesei, a legyőzendők közé került. Ennek következtében pedig a történelmi Magyarország határait elérte a Vörös Hadsereg, amely 1944 őszén a trianoni területekre lépett. Nem egészen két hónap múlva pedig itt állt Szolnok alatt az akkori világ legnagyobb hadseregének egy része, hogy utat nyisson Budapest – az akkori szóhasználat szerint – elfoglalásához.
Szolnokon 1944-ig nem zajlottak harci cselekmények. Az az év azonban megmutatta, mit is jelent a totális háború, immár nem egy frontoktól távoli hátországban. Tavasszal megtörtént a német megszállás, kora nyáron a szolnoki és a környékbeli zsidóság deportálása, júniustól rendszeressé váltak a szövetségesek bombázásai, október végén pedig már a város környékén dörögtek a fegyverek. És, ha minden igaz, 1944. november 4-én Tószeg felől megérkeztek a Vörös Hadsereg első egységei a városba, amely aztán komolyabb harcok nélkül cserélt gazdát, azaz lett a német birodalom után a Szovjetunió által megszállt terület.
Hetvenöt év telt el azóta. Ebből közel négy és fél évtizeden keresztül, mint Szolnok felszabadulásáról beszéltünk, emlékeztünk erről a napról. A maradék – éppen a legutóbbi – három évtizedben meg lényegében sehogy, vagy éppen az adott politikai széljárásnak megfelelően. Saját történelmünkkel nem sikerült eddig szembenéznünk. Holott akárki, akármit mond, 1944. november 4-e környékén lezárult egy korszak Szolnok történelmében, és valami olyasmi kezdődött, amire korábban nem volt példa. Sőt, azt is ki merem jelenteni: mindaz, ami akkor elindult, alapjaiban határozza meg a mai Szolnokot. És éppen emiatt kellene helyre tennünk azt a napot.
Mert Szolnok addigi lakossága a megszálló-váltás idejére megtizedelődött. (Az áldozatok, az itt harcban elesettek listája, a megerőszakoltaké és az elhurcoltaké a mai napig nem teljes!) Aminek egyik következménye, hogy a második világháború előtti egy-két emberöltő emléke majdnem kitörlődött a szolnokiak kollektív emlékezetéből. Tessék csak arra gondolni, milyen egyszerűen lett Centrum-sarok a Nerfeld-sarokból vagy éppen Tünde a Kádár cukrászdából. A világháború következménye, hogy Szolnok lakossága lényegében kicserélődött, tulajdonképpen egy új város született, és épült fel a kiegyezés után felvirágzó megyeszékhely romjain. Ami nélkül szerintem nem lehetett volna a hatvanas-hetvenes évek, sok esetben dózerolással kezdődő város átépítését végrehajtani. Az újonnan érkezettek többségének ugyanis sem érzelmi, sem egyéb okok miatt nem volt fontos a város múltja.
Nézzünk körül Szolnokon! Hány épületünkről mondhatjuk el, hogy a második világháború előtt épült? És gondoljunk bele: a mai napig hány 1944 előtti épületünk pusztul, vagy éppen pusztítható el következmények nélkül. Talán túlzás, de gondoljuk végig: 1944. november 4-e teljesen máshová helyezte a szolnoki, kollektív emlékezet gyökereit. Márpedig azzal, hogy végre erről a hetvenöt évvel ezelőtti napról, az addig vezető történelmi útról, a közvetlen és közvetett következményeiről elkezdenénk beszélni, gondolkodni, tudományos tények alapján vitatkozni – nem szűk körben, hanem lényegében városi szinten -, egy picit visszabillenthetnénk az akkor kizökkent időt. Helyre tehetnénk a gyökereinket.
Már, ha ez fontos. Mert különben a következő évek november 4-éi is csendben, nyomtalanul telnek majd el Szolnok életében.
