Bár csak a hónap végén rendeztek népszavazást az egykori állampárt vagyonának az elszámoltatásáról, az MSZP-vé lett MSZMP szolnoki ingatlanainak sorsa az egész novembert végigkísérte. A szocialista párt megyei koordinációs bizottsága bejelenti például, hogy lemondanak a Szolnok központjában álló pártházról. Azt javasolják, hogy egészségügyi, oktatási vagy kulturális célra hasznosítsák az épületet, amiben az év végéig néhány dolgozójuk még lézeng, illetve, ahol a megújulás jegyében „polkaszinó” szervezésével próbálkoznak. Az SZTK viszonylag gyorsan be is jelentkezik a „fehérházra”, hiszen ekkor zajlik a rendelőintézet felújítása, aminek következtében a Hősök terén lévő épület jelentős része nem fogad betegeket.
Ugyancsak a november 26-ai, később „négyigenes” jelzővel illetett népszavazás témája volt a Munkásőrség leszerelése, ami abban a hónapban már gőzerővel haladt. A Széchenyi lakótelep mögött lévő szolnoki Munkásőr parancsnokságról például november 7-én (!) kezdte meg a Magyar Néphadsereg a fegyverek elszállítását. Amivel párhuzamosan a kommunista milícia ingatlanainak a sorsa is téma lett. És Szolnokon már ekkor felszínre került a rendszerváltás egyik fontos topikja. A leszerelést végignéző parancsnok a Munkásőrség ingatlanai körüli osztozkodás kapcsán ugyanis kifakadt, hogy a helyi szocdemek nevében olyan valaki követeli a vagyontárgyak szétosztását, aki két héttel korábban még munkásőr volt.
A hónap utolsó vasárnapján tartott népszavazás harmadik kérdése a munkahelyi pártszervezetek megszüntetését érintette, ami addigra már jórészt értelmét vesztette. Az állampárt ugyanis annyira elolvadt, hogy már vadászni kellett az új pártba átlépőket, a Tiszaligetben működő pártiskola pedig a bezárás szélére jutott. Igaz, volt még 32 jó ütemérzékkel rendelkező káder, aki 1989-ben kezdte meg a pártfőiskolai tanulmányait, de mint egy cikkből kiderült, nekik már egy alaposan megrostált, gyorstalpaló oktatással kellett beérniük. Az intézmény kollégiumát középiskolások foglalták el, a termeket pedig leginkább tanácsi dolgozók képzésére használták.
A népszavazás egyetlen, igazi tétet jelentő kérdése a köztársasági elnök megválasztásának módja volt, ami miatt először feszültek komolyabban egymásnak az akkor még ellenzéki pártok. Az SZDSZ, a Fidesz, a kisgazdák és a szocdemek azon az állásponton voltak, hogy a köztársasági elnököt majd az új parlament válassza meg. Az MDF, az MSZP és a szocialista szatellit szervezetek viszont abban voltak érdekeltek, hogy 1990. január 7-én, közvetlen elnökválasztás legyen. Az MDF Für Lajost, az MSZP pedig Pozsgay Imrét látta volna szívesen az elnöki székben, amivel a parlamenti választást is el lehetett volna odázni.
A választók 62,8%-os részvétele mellett a többség (53,7%) a ma is működő, parlament általi köztársasági elnök választására voksolt. A választók meggyőzésébe, illetve önmaguk építésébe a szolnoki pártszervezetek is elég sok energiát fektettek. Az SZDSZ Darázsfészek címmel indított vitafórumot az akkori Szobaszínházban, az MDF szegényeket segítő piacok és adománygyűjtések szervezésével operált, miközben a szocik élvezték a megyei napilap nyújtotta előnyöket. A Fidesz pedig küzdött a három nagy mellett, például avval, hogy gyertyagyújtásos megemlékezést szervezett a két évvel korábbi, brassói munkásfelkelés áldozatainak emlékére.
Miközben az egykor baráti szocialista Romániában megállni látszott az idő. Napirenden voltak a román-magyar határon való átszökések – egyik nap egy pásztor és családja 150 állattal dobbantott hozzánk -, a határátkelőkhöz érkezők vegzálása, és már Tőkés László üldözéséről is lehetett olvasni a magyar lapokban. Miközben Bulgáriában megbuktatták Todor Zsivkovot, az akkor leghosszabb ideje regnáló kommunista vezetőt, Prágában is megtörtént a rendszerváltás, Berlinben pedig leomlott a fal. Ez utóbbi oly váratlanul érte az NSZK-t, hogy a legendás Kohl kancellárnak lengyelországi látogatását kellett megszakítania a hír hallatán.
Persze miközben körülöttünk zajlott a világtörténelem, voltak dolgok, amelyek jobban izgathatták a szolnokiakat. Például az, hogy november 3. és 20. között felfüggesztették a nyugati fizetőeszközök árusítását Magyarországon. Az előző év januárjában indult bevásárló turizmusnak köszönhetően ugyanis az ország lényegében kifogyott a nyugati valutákból, amin a lakossági valutaszámlák bevezetése sem segített. A baj olyan komoly volt, hogy térítésmentesen lehetett repülőjegyeket visszaváltani. A zárlat feloldását követően a valutaellátmány is csökkent, immár csak évi 50 dollárt, vagy négyévente egy összegben 300 dollárt biztosított az állam az útlevéllel rendelkezőknek. Nem véletlen, hogy kilőttek a feketepiaci árak, illetve virágzott az Abonyi úti felüljáró tövében a szolnoki „lengyelpiac”, ahol külön soron árultak a „mariahilferesek”, azaz az Ausztriából magánimportálók.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha nagyon sokan keresték a meggazdagodás, vagy legalább a túlélés lehetőségét. Amit sokan az úgynevezett biogilisztában véltek megtalálni. Szinte nem volt olyan nap, amikor ne jelent volna meg biogiliszta hirdetés – olykor több is – a megyei napilapban, sőt az OTP büszkén nyilatkozott arról, hogy már 51 millió forintot – ez mai áron nagyjából 10 milliárd forint – helyezett ki a gilisztázóknak. Igaz, az első halvány utalások is megjelentek a biogilisztázás árnyoldalairól, de a tragédiákkal szegélyezett bukásra még pár évet várni kellett.
Az év végéhez közeledve nagy beruházások már nem voltak a városban. A Városi Tanács közterület-fenntartó és városgondnoksági részlege saját céljaira 11 millió forintból felújította a Szabadság tér 3. szám alatti épületet. Azaz a Gyömörrey-házat, ami később munkaügyi központként, ma pedig a Varga Katalin Gimnázium egyik szárnyaként működik. Nem emlékszem, és nyomát se találtam, hogy ez az elég komoly beruházás kiverte volna a szolnokiaknál a biztosítékot. Pedig ez volt az az év, amikor nem volt karácsonyi falu, mivel a korábbi házikók tönkre mentek, és nem futotta a felújításukra. Így két hétvégi vásárral kellett beérniük a helyieknek.
A másik jelentősebb beruházás a szolnoki temetőben zajlott, ahol elkezdődött a ravatalozó alapozása. Amihez a város lakói nagyjából 1 millió forintot adományoztak. Maga az épület a következő évben készült el, és bár akkor az illetékesek úgy nyilatkoztam, hogy a temető még 20 évig tudja kiszolgálni Szolnokot, azért erre azóta már plusz tíz évet ráhúztunk.
És zárjuk ezt a három évtizeddel ezelőtti hónapot egy kis kultúrával. November 25-én mutatta be a Szigligeti Színház – még a „kiskoszosban” – Schwajda György direktor új drámáját, A 301-es parcella bolondját. A Taub János rendezte darab főszerepét Kézdy György játszotta, de feltűnt benne Mucsi Zoltán is, aki akkor még a szolnoki társulat tagja volt. A rendszerváltás kérdéseit feszegető előadást egyébként harminc évvel később a kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára. (Ha valaki lemaradt volna az ősbemutatóról.)
De a színház mellett is volt bőven szórakozási lehetőség a városban. Mert miközben az Ifjúsági Iroda jótékonysági koncertet szervezett a helyi zenekarokkal, járt a városban Cseh Tamás és az Első emelet is, volt Csillagfény diszkó a Sportcsarnokban Benkő Lászlóval és Csiszár Jenővel, sőt a Radnóti Színház a Hetvenkedő katonával (Eperjes Károllyal és Gáspár Sándorral a főszerepben) vendégeskedett nálunk. A mából nézve persze kicsit vicces – legalábbis számomra -, hogy a céges haknik „sztárjai” 1989-ben is azok voltam, mint 2019-ben. A Skála Tiszavidék megnyitásának 10. évfordulójára szervezett, divatbemutatóval egybekötött rendezvényre ugyanis Vikidál Gyulát és Kovács Katit hívták meg a szervezők.
