Ujjongtam a Szolnoki Szigligeti Színház aktuális évadának negyedik bemutatójára készült, és a városban is feltűnő plakát miatt. Hiszen az amerikai Thornton Wilder bő nyolcvan éve írt A mi kis városunk című darabjának reklámjához, a Kossuth téri Szerelmes pár szobrot választották. Ami aztán a műsorfüzetre is rákerült. Azt az érzést keltve az emberben – vagy csak bennem? -, hogy bár a XX. század elején, egy amerikai kisvárosban játszódó színműről van szó, az Agóra színpadára kényszerült társulat a mába és Szolnokra adaptálta az előadást.
Nem teljesen. Sőt! Néhány, a Rendezőt alakító Széles Tamás szájából elhangzó sutácska utalástól eltekintve, inkább semennyire. Amerikában maradunk, az 1900-as évek fordulóján. Amit a szolnoki előadásban semmi sem indokol olyan erővel, hogy ne lehetett volna ezeket elengedni. Persze, ha jobban megnézem a felhasznált fotót, akkor talán nem is kellene csodálkozom. A kép egy több fotóból összerakott, a szolnoki valóságra csak nyomokban emlékeztető alkotás. Azaz, bár az amerikai darabot Szolnokon játsszák 2020-ban, a rendező – a vendég Pataki András – nem akart mai, szolnoki előadást csinálni. Talán mert úgy gondolta, Wilder darabja e nélkül is értelmezhető a jelenben és itt.
Lehet. Nekem nem sikerült. Talán azért sem, mert nem pontosan értettem, hogy ha a színészek nem használnak szinte semmilyen kelléket, akkor miért volt szükség a Szolnokon megszokott, pazar és drága jelmezekre, és a szerintem még így is színpadnehéz díszletekre. Előzetesen azt vártam, hogy ebben az előadásban tényleg a színészek játéka teremt meg mindent, akik hétköznapi ruhákban, a mozgásukkal és maximum a fényekkel és hangokkal játszva teszik helytől és kortól függetlenné a darabot. Amire egyébként a színészek játéka alapot is teremtett volna. Mert, ahogy Kertész Marcella és Radó Denise a konyhában mozog, Molnár László vagy Horváth György dohányzik, vagy Horváth Gábor küzd a tejesember lovával, az mind parádés és gyönyörű. Miért nem ez maradt az irány?
De nem értek mást sem. Például a hangokat. Amelyek a darab első részében még kiegészítik a színészek tárgyak nélküli játékát, aztán meg valahogy mintha elfelejtődnének. Ha ez szándékos volt, akkor nekem nem jött le ennek az üzenete. Vagy. Ha a darab első részében játszik a nézőtér – onnan áll fel a főszereplő, sőt néhány menetközben az előadásba belépő karakter és beépített néző is -, akkor ez később miért szűkül szinte csak a Rendezőt alakító Széles Tamás mozgására? Holott az elején nekem tényleg a nézőtér bevonása üzente leginkább azt, hogy ez az előadás tényleg a mi kis városunkról és rólunk (is) fog szólni.
Lehet, hogy elvesztem a részletekben, vagy rossz passzban láttam a premiert, ami talán még nem is állt össze? Mindenesetre nem merném azt állítani, hogy pontosan értem az előadás alapján a rendezői szándékot és üzenetet. Mert azt ugyan elolvastam a darabról, hogy konfliktusok, gonoszak és jók párharca nélkül, az egyszerű, hétköznapi életünkről szól, amire talán nem utólag kellene visszatekinteni, hanem azt menet közben élni. De valahogy a szolnoki előadás inkább lett egyfajta Love story, egy fiatal szerelmespár tragédiája, mintsem egy általános élet értelme keresés. Tényleg nem értem, és keresem az üzenetet, a mondandót, a rendezővel, a műsorfüzetbe készített interjú alapján a színház által nyújtható, pszichológiai jellegű kezelést.
Két dologhoz nem fér kétségem. Tényleg remek, számtalan lehetőséget rejtő darabról van szó. Amit a szolnoki színészek kitörölhetetlen emléket hagyva életre is tudtak volna – vagy tudnának – kelteni. És mégsem. Valahogy túl hosszú, az első felvonás közepe táján leülő, a sokféle mozaikot és történetet összeragasztani nem tudó előadás született. Legalábbis a premier estéjére. Így már csak az a kérdés, hogy lesz-e alkalom és szándék a csiszolgatásra, illetve kik lehetnek azok a szerencsések, akik a már valóban kész darabot láthatják?
(A felhasznált fotók az előadás műsorfüzetéből valók.)
