(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás április 6-án jelent meg először.)

A „Tegnap és ma 1932 1977 – szociofotó kiállítás” című kis fekete-fehér kiadvány – címoldalán Tabák Lajos Fáklyavivők című képével – annak a tárlatnak a katalógusa, amelyik akkor már második alkalommal vonultatta fel az 1932-ben betiltott szolnoki kiállítás anyagát is. A legendává lett – vagy tett – Horthy-korszakbeli bemutatón tíz fotós 61 alkotása kerülhetett volna a nézők elé, amikhez 1977-ben közel 120 kortárs kép társult. A Damjanich János Múzeumban Kaposvári Gyula és Tabák Lajos által rendezett kiállítás képeiből természetesen nem mindegyik kerülhetett be – ebbe a számomra most előkerült, ezért az újdonság erejével ható – a katalógusba, csupán huszonkilenc. Gondolom, a legjobbnak vélt húsz százalék. Így bő négy évtizeddel később már ezek is kordokumentumnak tekinthetőek, bár nem amiatt, amiért 1977-ben gondolták. Mert miközben az 1932-es kiállítás anyaga a mából nézve is valóban szociofotóként ábrázolja saját korát, az 1977-es válogatás inkább egy kortárs propagandakatalógus.

A kis kiadványt az 1932-es kiállítás miatt vettem meg, ami közel száz év után is elvitathatatlan jelentőségű tárlat és esemény lehetett volna. Rengeteg cikk és tanulmány született már róla, de annyit talán érdemes felidézni, hogy a Kassák Lajos köré szerveződő, vállaltan baloldali érzelmű Munkakör és Munka című folyóirathoz kapcsolódó fotósok, a korabeli Magyarországot bemutató képeit vonultatta volna fel Szolnokon. A kiállítás anyagát előtte máshol is bemutatták, hozzánk Pozsonyból érkezett. Az eredeti terv az volt, hogy a Magyarországi Magántisztviselők Szövetségének Szolnoki csoportja – Tabák ekkoriban hivatalosan tisztviselő volt -, a mai Óvoda közben lévő helyen, két napon keresztül bemutatja azt a 61 képet, amelyeket a tíz fotós az akkori Magyarország szegényebb, leszakadó, nyomorgó arcáról készített. A kiállítást a rendőrség ugyanúgy engedélyezte, mint Kassák ott tartandó Irodalmi problémák című előadását. Aztán a megnyitó előtt nem sokkal megjelentek a rendőrök, a gyülekezőket hazaküldték, Kassákot, Tabákot és a kiállítást rendező Lengyel Lajost három napra letartóztatták.

Az akkori Szolnoki Újság így írt az esetről: „A fotókiállításon szereplő fényképek összeválogatása, elhelyezése és feliratai szintén a társadalmi rend elleni izgatás tendenciáját mutatják. Ezek a képek, ha önmagukban nem is kifogásolhatóak, de egy kiállítás keretében tendenciózusan összeválogatva és az érzelmeket felháborító feliratokkal (amely feliratok ugyanezen képek régebbi kiállításain nem szerepeltek) ellátva kétségtelenül alkalmasak voltak az izgatásra. A rendőrség nem engedheti meg, hogy a mai válságos időkben átlátszó tendenciájú izgatásokkal növeljék a szociális felszültséget és a társadalmi osztályokat ellenségként állítsák egymással szembe a szélsőséges agitátorok.”

A betiltott kiállítás anyagát először 1966 októberében láthatta a közönség a Damjanich Múzeum földszintjén. Az akkori megnyitóra Kassák is eljött, és beszédében hiányolta a kortárs szociofotót, pedig már azon a kiállításon is kiegészítették néhány akkoriban készült fotóval az anyagot. Őszintén megmondom, amikor ezt a katalógust hirtelen megvettem, azt hittem az 1966-os tárlathoz tartozik, ami egyébként Szolnokról sok várost érintő vándorútra indult. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valamilyen oknál fogva 1977-ben megismételték az 1932-es képek bemutatását, és talán Kassák tizenegy évvel korábbi szavaira reagálva, rengeteg kortárs szociofotónak gondolt képpel kiegészítve. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kiállítást 1982-ben is megismételték, sőt az anyag, még 1990-ban is felbukkant.)

Az 1977-es szolnoki kiállítás azonban nem aratott osztatlan sikert fotós – elsősorban a profi fotóművészek – körében. A Fotóművészet című lap 1978/2-es száma így írt róla: „Az ötlet, hogy ugyanis be kellene mutatni a mostani Szolnok megye mindennapjait, még szerencsés. A megvalósítás azonban nem sikerült. Mondjuk meg őszintén: a fotók többsége egyszerű látlelet, közülük némelyik az emlékképek gyengébb fajtájából való. (…) a hibát nem a képek elkövetőiben, hanem a kiállítási koncepcióban kell keresni. A máról szóló képek idill-halmaz lett.” Majd később a szerző úgy fogalmaz: „Nem minősíthetőek a régi fotók színvonalához az új képek”. Átlapozva az 1977-es katalógust – aminek a címlapján szovjet katonák nézik a Tiszaliget bejáratánál 1970-ben felállított Fáklyavivő szobrot -, lehetetlenség nem osztozni a kritikán. A szovjet hősi emlékművet néző család, az ifjúsági klubban beállítottan rulettező fiatalok, a Szolnoki galériában valami vasúti kiállításon hömpölygő tömeg, az óvodai anyák napját mutató béna családi felvétel, a kiskörei vízlépcső ünnepélyes szalagátvágása vagy az aprítógép-gyár tanulmányútja nagyon messze van például Tabák Lajos „Magánút, tilos az átjárás!” című, mára ikonikussá lett képétől.

A mából nézve persze már csak egy kordokumentum annak a félresikerült 1977-es kiállításnak a fennmaradt katalógusa. Nagyon jól mutatja, hogy egy, az idők próbáját is kiálló – és nem a betiltása miatt jelentős – kiállítás akkor sem emelhette a maga színvonalára a propagandát. Viszont a propagandaképek remekül visszatükrözik, mint is próbáltak a hetvenes években gondolni a szociofotóról hivatalosan, miközben Urbán Tamás, Korniss Péter vagy éppen Tímár Péter már olyan, az akkori Magyarország árnyékos oldalát bemutató anyagokon dolgozott, amiket aztán a Kádár-korban nem lehetett bemutatni.