(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk először április 21-én jelent meg.)
A blogSzolnok tíz éves gyakorlata, hogy minden megjelent írás bevezetője – leadje, ami a címlapkép mellett is olvasható – felkerül a közösségi oldalakra. Ha még emlékeznek, kezdetben volt az iwiw, ami mellett megjelent a Facebook, hogy szép lassan már-már egyeduralkodóvá váljon, később pedig a Twitter és az Insta is felzárkózott, és ki tudja, mit hoz a jövő. A mai napig nem tudok ennek örülni, csak elfogadom, hogy ilyen lett a világ: tulajdonképpen az létezik, ami ezeken a közösségi felületeken megjelenik. Ezeken keresztül lehet elérni a nem a törzsközönséghez tartozó alkalmi olvasókat, a leendő rendszeres visszatérőket, a véletlenül ránk bukkanókat. Persze van ennek előnye, de mégsem szeretem a közösségi oldalak mindenhatóságát, megkerülhetetlenségét. Kénytelen-kelletlen használom.
Elkészül egy cikk, a blogSzolnok admin felületén megszerkesztem, majd engedélyezem a nyilvános elérését. A következő lépés, hogy megnyitom a blogSzolnok Facebook oldalát, ahol elhelyezem az adott rovat nevét, a cikk címét, a leadjét – ami reményeim szerint felkelti az olvasó érdeklődését -, és egy vagy több fotót. Majd az így született – nem titkoltan reklámnak szánt – bejegyzést napközben megosztogatom olyan csoportokban vagy oldalakon, amelyek feltételezésem szerint Szolnok iránt érdeklődő embereket gyűjtenek. És várom az olvasókat meg az észrevételeket.
Ez utóbbiak az esetek többségében – eddig legalábbis – értelmes kiegészítések, gondolatok továbbfűzései, hibák javításai vagy csak a tetszés és a nem tetszés kifejezései voltak. Nem tudom, hogy csak nálam, avagy más is ezt tapasztalja, de az utóbbi hónapokban elszaporodtak azok a kommentek, amelyeken látszik, írója a lehető legkevesebb energia-befektetés mellett akar nagyot mondani és rettentő okosnak tűnni, avagy bármilyen betűkombináció láttán pártállását kifejezni.
Persze lehet, hogy sértettségből vagyok elfogult. Mert bosszant, hogy olykor több órás munkával, szerintem logikusan megmagyarázva mesélek például egy régi szolnoki fotóról, mire a közösségi oldalon, a kép alatt megjelenik a kérdés: „ez mi?”, „ez hol van?”. A legszívesebben odaírnám, hogy tessék a linkre kattintani, és öt percet az adott cikk értő olvasására fordítani. De nem teszem, mert elfogadom, hogy a közösségi oldalakon mindenkinek jogában áll önmagát adni. Így nem – vagy csak nagyon ritkán – szólok hozzá az olyan kommentekhez is, amelyek a kikerült képet kezdik el magyarázni. Miközben a képhez tartozó cikk is éppen azt tenné. Ennek a durvább változata, amikor valaki butaságot kezd írni egy képről, holott csak annyit kellett volna tennie, hogy olvas, mielőtt ír.
Tudom, hogy egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak mások mondandójára, és sokkal jobban szeretjük hallatni a saját hangunkat, elmondani a magunk igazságnak vélt gondolatait. Azt is elfogadom, hogy a közösségi oldalak tényleg társadalmunk hű tükörképei, ahol a demokrácia csak üzleti alapon korlátozható, és egy hülye kattintása is pont annyit ér, mint a világ legokosabb emberéé. Azon meg csak mosolygok, amikor a magyar termékek megmentéséért egy amerikai közösségi felületen alakítanak csoportot, küldözgetik a felhívásokat, de nem egy termék segítése, hanem a csoport duzzasztása és a kattintás-szám pörgetése a cél. Félreértés ne essék: én is, a blogSzolnok is része és használója ennek a rendszernek. Mert másként talán ötöd annyian se olvasnának. És ez nem függ össze a minőséggel.
De azt hiszem, soha sem fogom megérteni azokat, akik úgy szólnak hozzá egy cikkhez, hogy azt nem olvassák el. És a szememben az sem ad felmentést, hogy valamiért nem tudják, az adott bejegyzéshez tartozó linkre akár rá is kattinthatnának, és a véleményük kifejtése előtt el is olvashatnák azt. Ósdi, ódivatú, boomer leszármazott vagyok, aki képtelen elfogadni, hogy míg régebben a tájékozottság adta a magabiztosság alapját, ma a közösségi oldalakon szétszórt kétes megalapozottságú vélemény.
Kitegyem ezt a Facebookra? Lenne ott értő olvasó? Vagy egy a tíz arányban véleményvezérekből álló egyhelyben toporgó nyáj szórná rám az igazságát? Komoly dilemma.
