Boldog gyermekkoromban úgy hagyhattam el az otthonomat, hogy lényegében a ruhán kívül semmi sem volt nálam. A lakás ajtaját, a kaput vagy nem zártuk, vagy mindig volt otthon valaki. Aztán, talán nyolcadikos koromtól elkezdtek szaporodni a közterületi tartózkodás kellékei. Előbb lett személyigazolványom, aztán diákom is, majd buszbérletem, lakáskulcsom, amiket mindig magammal kellett hordani. De ezek még elfértek a zsebemben. Aztán lett pénztárcám, cserélődtek és szaporodtak az irataim, és vagy negyedszázada az első mobil is hozzám nőtt. Sőt kocsikulcsom is lett. Így egyre nagyobb halomban álltak azok a dolgok, amiket a lakásból való kilépéskor magamhoz kellett venni. Pár éve pedig mindezekhez a szemüveg is csatlakozott. Naivan azt hittem, ez a vége, nem lesz több kellék, amik nélkül nem hagyhatom el a lakásomat.
Fordultak már vissza mostanában otthon felejtett szájmaszk miatt? Vagy csak keresték ijedten, mert már indulni kellett volna?
Vigasztalásul bevallom: nekem akkor se könnyebb, ha nem felejtem otthon a maszkomat. Igen, mert a világhálón terjedő különböző, különös megoldások helyett a már-már hagyományosnak tekinthető, fülre gumizható, textil verziót preferálom. Nem gondolom, hogy a kedves nyugdíjas által bemutatott, kilyukasztott és a szemüveg száraiba fűzött műanyag lap nekem jól állna. Azt hiszem, az alsóneműből hajtogatott orr-száj maszkot is idegennek érezném a fejemen, sőt a kapucnis pulóverbe applikált üveg fazékfedőt is. Szóval, ha kell, akkor a fülemre akasztom a maszkomat, intézem a dolgomat, és…
Szedtem már össze párszor a földről a szemüvegemet. Küzdöttem hosszú percekig a szemüveg szárába gabalyodott gumikkal. De legjobban a párásodás dühít, amikor nagy lendülettel belépek valahová, szusszanok egyet, és már nem is látok semmit.
Ilyenkor némi megértéssel kezelem bátor férfitársaimat. (Aztán persze mindkettő elmúlik. Mármint a pára és a megértés.) Sokszor ugyanis azt látom, hogy a magyar férfi – aki nem jár orvoshoz, akit nem támadhat meg semmiféle betegség, vagy ha igen, akkor már papot kel hívni – általában nem hord maszkot. Talán mert azzal kifejezné, hogy esetleg fél. De a magyar férfi bátor. Vagy azt, hogy figyel másokra. De a magyar férfi önző. Netán megérti, amit mások mondanak. De a magyar férfi mindig, mindent jobban tud. Arra már nem is merek gondolni, hogy esetleg túl nőiesnek gondolják a szájmaszkokat. A magyar férfi bátor, bátran kockáztat. Mások egészségét. Például kedvenc pékségemben, ahová olyan simán beslisszolt a bent lévők mellé további három férfi, mintha még mindig 2020 eleje lenne.
Persze az is okozhatja a problémát – és ez már nemcsak hímsoviniszta dolog -, hogy némelyeknél olvasási és/vagy szövegértési problémák lehetnek. Mert bár mindenhová ki van írva, hogy hány ember tartózkodhat egyszerre egy üzletben, olykor nem megy át az információ. Avagy a számokkal van gond. Netán nemcsak nekem kellene szemüveg. Esetleg azt gondoljuk, hogy amolyan magyar virtusként majd ezt a vírusdolgot is megoldjuk okosban.
Mert nincs más magyarázat a nagy, áruházi bevásárlási szokásokra sem. Hetek óta nem tettem be a lábam ilyen helyre. Ha úgy adódik, inkább a parkolóban várakozok, várakozunk az autóban, miközben a hős párom elintézi a beszerzéseket. És közben elkerekedett szemmel figyeljük a családostól – papa, mama, gyerekek (csupa szív, szeretet) – a boltokba belépőket. Magyarul azt, amikor éppen négyszer annyian mennek bevásárolni, mint szükséges lenne. Miért? Apunál van a tárca, anyu válogat, fiúcska tolja a bevásárlókocsit, gyermek kettőt meg nem volt kire hagyni? Aztán megérkezik a párom és mesél: a gondolák között szinte lehetetlen a kellő távolságot betartva elmenni. És bent olykor olyan, mintha nem is lenne itt semmi baj, csak mi lennénk gyávák, akik kint maradtunk a kocsiban.
Hát most éppen ilyen dolgok (is) foglalkoztatnak lakásfogság idején.
