Az ebben a városban élő építészmérnöktől úgy tudom, a település új, első emberénél többek között az verte ki a biztosítékot, hogy az utóbbi években több régi ház esett áldozatául a többlakásos társasház-építési láznak. Ismerősöm – aki maga fél évszázada abban a városban és környékén út- és mélyépítéssel foglalkozik – azt is hozzátette, hogy az egyébként orvos végzettségű, a helyi ügyekkel lassan három évtizede foglalkozó, idén megválasztott városvezetőt a régi, szép házak helyére felhúzott, ötlettelen homlokzatú, sematikus épületek is bosszantották.
Amikor ilyeneket olvasok, nem tudom megállni, hogy gondolatban ne tegyek egy sétát például a szolnoki Arany János utcában, aminek elejéről és végéről az elmúlt években eltűnt egy-egy szép régi ház, hogy felhúzzanak a helyükre olyasmiket, amiknek külleméről pozitívan biztosan nem szólhatunk. Vagy besétálok a Magyar utcába, ahol ugyancsak állt egy szép, hosszú utcafrontú, sárga homlokzatú polgárház, aminek a telkére egy akkora monstrum került, hogy egymagában több lakás van benne, mint szinte az egész utcában. De járhatok egyet a Madách vagy a Mészáros Lőrinc utcákban is, lépten-nyomon tudok hasonló példákat említeni.
A nem túl rég hivatalba lépett dunántúli polgármester nem a kampányában – tehát tét nélkül -, hanem hivatali idejének első hónapjaiban ragadtatta magát olyan kijelentésekre, miszerint „sok helyen túlépítették a várost”. Meg azt is képes volt mondani – ismétlem: már megválasztott, tehát felelős vezetőként -, hogy mindezek következtében „élhetetlen lakóövezetek jöttek létre, nincs hozzájuk megfelelő közlekedési kapcsolat és elegendő parkoló”. Sőt, egykori kórházigazgatóként olyasmibe is beleártotta magát, miszerint „a keskeny utak pedig nem teszik lehetővé járda vagy kerékpárút építését”. A már említett ismerősöm szerint, az új seprű – bocsánat, polgármester – hivatali idejének kezdetén lapátra tette a település addigi főépítészét, akiről azt merte feltételezni, lehet némi köze az általa lokálpatrióta lakóként érzékelt anomáliákhoz.
Összerezzenve egy nem építész építészeti kérdésekben tapasztalható arroganciájától, inkább ugorjunk vissza a mi, szeretett városunkba! Tegnap is elmentem a Gábor Áron tér és a Mártírok út sarkán épülő, szinte a járdára rálógó többszintes háznál. De naponta tapasztalhatom, hogy a belvárosban épült társasházak előtti, körüli parkolás, megállás milyen problémákat és feszültségeket okoz. Arról nem is beszélve, milyen következménnyel jár a házépítésekkel lépést tartani képtelen közműfejlesztés. Tessék csak az elmúlt hetek hatalmas esőzéseire, a vízben úszó utcákra, és az új társasházak elöntött pincegarázsaira gondolni! (Igen, akkor is, amikor éppen nem esik!)
Tudom, ma Magyarországon hihetetlenül hangzik, de a citált kormánypárti polgármester olyanokat is képes volt mondani, hogy „az ingatlanfejlesztők minden négyzetméterből profitot termeltek, így nem jutott hely a közösségi célú területeknek, intézményeknek vagy zöldterületeknek”. Nyugodtan olvassák el újra és újra ezt a kijelentést. És tegyék fel a kérdést, hogy milyen polgármester az, aki nem a befektetők extra profitját, az általuk bekamuzott (fekete-szürke) munkahelyteremtést, a település (vissza)fejlődését, az ügyes könyvelési technikák miatt a helyi kasszába soha be nem kerülő adókat, pláne a további pályázati vagy állami forrásokat és apró vagy óriási oligarchák érdekeit tartja szem előtt, hanem a választóiét.
A Magyar Távirati Iroda beszámolója szerint Dézsi Csaba András, Győr Megyei Jogú Város polgármestere – aki egy pályáját csúfosan lezáró, korábbi polgármester után kénytelen takarítani – mindehhez azt is hozzátette: „Döbbenetes, hogy ezek a házak megépülhettek, ennek a korszaknak vége Győrben, ezt nem fogjuk megengedni”. Majd a település négy pontján – ismerősöm szerint, többek között a legveszélyeztetettebb régi városrészben – változtatási tilalmat rendelt el. Pedig azért Győrben kicsit más méretekben, más erők gurigáznak.
Tudom, hogy most a keleti nyitás a divat, de azért én nem bánnám, ha legalább ebben felzárkóznánk a Nyugathoz. Legalább Nyugat-Magyarországhoz.
